(#2564) 2014. április 26., szombat

Tegnap, pénteken délután volt az Iskolában az 1964-ben végzett 4/C osztály 50. érettségi találkozója. Nem az első ilyen érettségi találkozó, hol nekem van lehetőségem az iskolát képviselni. Pénteken ötre jelezték, hogy jönnek, már fél öttől kezdtek szállingózni.

Ahogy közeledett az öt óra, egyre újabbak jöttek (még utána is sokan), persze mindenkit nagy ovációval fogadtak és elcseverésztek egymással, eléggé sutának éreztem magam, nagyon nem is kellettem ott. Az elején semmiképpen. A díszteremen telepedtek le, de aztán kérték, menjünk fel a termükbe, a huszonnyolcasba. Persze, ám amint felértünk kiderült, hogy az ő termük a lépcsővel szembeni volt, az meg a huszonötös. Mindegy – ötven éve a számozás is más lehetett.

Mindannyian azt vették először észre, hogy a terem kisebb, mint amire emlékeztek. A két terem között van a huszonhetes, ez Erzsike, Marika tanárija – ez feltehetően ötven éve nem volt, akkor a mai díszterem volt a nagytanári. A társaság nehezen akart egy társasággá összeállni, kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek, persze hogy nem akartam előtérbe tolakodni, de egy idő után már ők kérték, nézzük meg az épületben ezt meg azt.

Amikor végre sikerült a figyelmüket magamra irányítani – ami nem ment egyszerűen – pár szó következett az iskoláról. Igyekeztem a részleteket nem kibontani (ilyenkor nem erre kíváncsiak), és igyekeztem elképzelve akkor milyen volt az iskola, ahhoz képest vázolni, most milyen. Ez szemmel láthatóan érdekelte őket – utána elindultunk és a volt kémia nagyelőadót néztük meg. Nem olyan mint amire emlékeztek – viszont emlékszem milyen volt amikor (persze sokkal utánuk) én jártam ide, na az majdnem ugyanaz volt, volt tehát mit felidézni. Rákészültem, hogy egy műhelyt, az udvart, a tornatermet megmutatom nekik, de erre nem került sor. Egy közeli vendéglőben volt asztalfoglalásuk, aki szervezte az ekkorra (még alig volt háromnegyed hat), sürgette a csapatot, hát elkísértem őket a bejáratig.

Itt kicsit még beszélgettünk: elmondták, az osztályból akadémikusok, magyar és USA tudományos akadémia tagjai, sok orvos került ki, az osztály egészen nagy része végzett egyetemet, ahogy mesélték, abban az esztendőben 1964-ben a Fáy 4/C osztálya azaz ők voltak akik a legjobb eredménnyel érettségiztek. Előtte is, utána is mindig a piaristák vitték a pálmát... (Ezen még az sem ront, hogy – ezt is valaki közülük mesélte el –, hogy az akkori viszonyok miatt a piaroktól egyetemre jutni ideológiai, politikai okokból nem lehetett [na ennek ellentmond, hogy apám 1956-ban érettségizett ott és minden osztálytársa diplomás volt], szóval hogy ilyen okokból sokan a nagyon jó „de” egyházi – akkori szóhasználattal klerikálisan befolyásolt – iskolából pont a továbbtanulás érdekében világi középiskolába jöttek át. Az persze értékmérő, hogy pont az akkori Fáy-ba!) Erős osztály lehetett! (Nem kevés elkeseredéssel gondoltam mindeközben a maiakra, a felvételire ahol általánosban egy-egy tárgyból bukottakat is még esetleg felveszünk, ahol egy osztályban kihívás az írni, olvasni tudás, ahol a diákok semmit sem akarnak csak pettingelni az okostelefonjaikkal és dicsőség hülyeséget, trágárul és durván beszélni és viselkedni, dicsőség de legalábbis sikk és mérce....)

Szóval még beszélgettünk egy sort a földszinti folyosón, azután azzal búcsúztunk el, azzal az ígérettel, hogy tíz év múlva ugyanitt...