Dorozs blogja 2.0

Személyes, napló...

Kulcsszavak
Feedek
Megosztás

Adatvédelem

(#2778) 2015. június 22., hétfő

Nem vicc… Sokszor beszélünk róla gúnyos mosollyal, beszélünk róla mint olyasmiről, amit persze persze, amit be kell tartani de ugyan már, hiszen olyan bonyolulttá tudja tenni a dolgokat… A facebook-on a sokadik bizonyítványt látom. Nem a fedlapot, a bizonyítvány lapot a tantárgyakkal, osztályzatokkal, igen: és a dicséretekkel. (Olyan nem tesz ki senki amiben sok igazolatlan az óra vagy gyengébbek a jegyek.) Most nem is arról akarok írni, hogy nem mindenki kap 20 talentumot, van aki csak tízet és elég sokan vagyunk akik éppen csak ötöt. Azaz nem mindenkinek ugyanaz az az abszolút értelemben vett teljesítmény a saját személye skáláján a csúcs. Inkább arról, ki lehet-e, ki szabad-e ezeket tenni? A diák (aki szinte mindig a post-oló gyereke, rokona) beleegyezett-e? Akármilyen kiskorú is, az eredményei személyes adata, a post-olással még akkor is, ha ezt „csak” az ismerősök látják, nem adattovábbítás hanem adat közzététel történik, személyes adatokkal kapcsolatban pedig ennek elég súlyos feltételei vannak. Hogy ez csak móka? Nem hinném. Amikor egy-egy dolgozatot kiosztok, az előtt is meg kell – nem illik, meg kell – kérdezni, hogy a jelenlevők közül van-e akinek ellenvetése van eredményei osztályközösség előtti közzétételével kapcsolatban? Nem szokott – hiszen ismerik egymást – de ha lenne, természetesen az ő eredménye nem kerülne felolvasásra! (Aki hiányzik, nem tud beleszólni, az ő eredményit soha sem olvasom fel.) Ez szerintem nem puszta móka, nem csupán intellektuális finomkodás, kell ez, valahogyan rá kell őket szoktatni hogy van olyan, ami személyes adat, ezeket pedig közzétenni nem veszélytelen!

Mezőgazdasági munka

(#2711) 2014. november 27., csütörtök

A facebook sok mindenre jó, főleg elcseszni az időt haszontalan olvasgatással. Haszontalan általában, mert az ottani anyag nagy része megosztás, azaz olyan dolgok bukkannak fel amik a neten másutt már megvannak, új tartalom kevés van. Ritka az eredeti anyag, kép vagy szöveg pedig azt hiszem, ezek a legértékesebbek... Mindegy: a facebook olyan, lehet minősíteni, ettől még ilyen marad.

A sok haszontalan dolog mellett persze van érdekes is. Nem tudom, miként találtam rá, egy olyan csoport írásai tetszenek, aminek ez a neve: „Surranótárs ,valaha voltam sorkatona klub”. Az írások zöme persze itt sem nyűgöz le, viszont van ami igen, egészen érdekesen, szemléletesen írnak egyesek...

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy érdemes lenne leírni – talán közzé tenni is, ezt még nem tudom, ezt még kigondolom – olyan dolgokat amiket ott és akkor tapasztaltam...

Egyetemi felvételi, sikeres felvételi után kaptam meg a behívó parancsot, 1978. augusztus legvégén kellett vonulni. Egy hónap alapkiképzés volt, utána mezőgazdasági munka. Kalocsán voltam mindvégig, 1978 szeptembere és 1979. augusztus legeleje között, csak ezen a kettő hónapon másutt. 1978 októberét és novemberét a Fülöpszálláshoz tartozó Balázspusztán töltöttem. (Most megnéztem a Google térképen: hát ez az amire emlékszem: valami a nagy semmi közepén, a térkép szerint sincs ott semmi. Akkor egy állami gazdaság volt, azért kerültünk oda.) Különösen sok okom az egész tizenegy hónapra panaszkodni nincs miért, azonban ez a két hónap egészen nagyon remek volt! Az ottani állami gazdaság alkalmazott minket. Már nem emlékszem mennyien voltunk, de talán egy egész század. Egy vagy két csepel, a sofőreikkel, akik háromszornyolcasok voltak, akkoriban még 24 hónap volt a katonaság, csak nekünk, egyetemre felvett gyerekeknek volt egyben elsőre 11 hónap (egy egyetem utáni hát hónap ígéretével) A századparancsnok egy egészen fiatal hadnagy volt, szerintem akkor végezhette a tiszti főiskolát. Nem magas pali volt, szeretett a mondat végi szavakat, akármi is volt a jelentőségük lassabban és nagyon ropogtatva a magánhangzókat ejteni, főleg amikor lebaszás volt soron. Egészében jó fickó volt, nem mondhatok rá sem rosszat. Ha jól emlékszem ketten voltak, egy másik egy vékonyabb magasabb hadnaggyal, a kétszemélyes (gondolom parancsnoki) körletet ők lakták, ez az épület közepén, az előtérből nyílt, mindjárt az ügyeletesi asztalnál. A két hónap tehát maga volt a menyország... Szeptemberben előtt almát szedtünk. Később, egyetemista koromban is voltak almatáborok, sokban hasonlítottak ehhez. A szállás Balázspusztán földszintes épületekben volt, a körlet sokban hasonlított a laktanyaihoz: a szoba hatalmas, egy fél századnak elég vasággyal és rendkívül kis hellyel, szekrényfélére nem emlékszem viszont amíg itt voltunk, nem volt semmi stokizás. Egyébként is lazább (értelmesebb?) volt sokkal – persze rendet azt kellett tartani, volt körletszemle reggel, takarodó este, de a lényeg nem az alakiság és az elvlágólasság volt hanem hogy menjenek a dolgok. Az épületnek egy előtere, ott egy asztal, ez volt az alegységügyeletes és helyettese felállítási helye, ők ketten a beosztás napján nem mentek ki dolgozni a többiekkel. Az ebédlő egy másik épületben, a konyhán ketten dolgoztak, egy idősebb és egy fiatalabb nő. A kaja nem emlékszem milyen volt, az tény, hogy annyit mint abban a két hónapban, soha sem híztam – vagy jó volt a főztjük vagy egy 19 évesen egészséges fiatalember aki félnapokat van szabad levegőn és fizikai munkát végez, megeszik mindent! (Ez annyira persze nem igaz, akadt a században sok városi fiú, aki vagy mert úgy gondolta vagy mert úgy találta helyénvalónak, erősen fitymálta a kaját amit adtak.) A nap az ébresztővel tisztálkodással kezdődött, aztán öltözés gyakorlóba és reggeli. Igen, a tapasztaltaknak itt hiányérzetük van, a reggeli tornával senki sem szívatott minket – asszem egyszer, a hadnagy berágott mert valamit ganáékodtunk, más- és harmadnap volt reggeli torna, de aztán elkopott mint a legénységi vaságy festéke... Aztán reggeli, majd egy cigivel a várakozás a csepelre. „Platóra!”, aztán kis zötykölődés a homokdűnék között, a semmi közepére, a végeláthatatlan almáskertek egyikébe vitt ki minket a kocsi. Az egész nap melóval telt el, bár nagyon horrorisztukus emlékem nincs erről. Vödrökbe kellett az almát szedni, nagy konténerekbe buggyantani. Vagy önteni... Vagy még inkább tenni, ha az alma szép volt habár az állami gazdaságnak sem volt túl sok illúziója a katonamunkáról, a legsilányabb, gondolom léalmának való almát szedették csak velünk... Az október még nem hideg hónap, nem is mindig vittük a mikádót de délre a gyakorló felső is lekerült. Aztán dél, egy tájt hozták az ebédet, nem a csajkában kajáltunk hanem műanyagtányérokat hoztak (szegények mit mosogathattak). A kanálgép természetesen kellett, bár a kaja utáni elmosása erősen hanyagolható volt, pontosabban a homok megtette víz helyett. Homok ugyanis mindenütt volt, sok, nagyon sok... Teli hassal még kevesebb munkakedve volt az embernek, de csak eltelt a délután, csak eljött az idő amikor kiértek a csepelek, ismét „Gépkocsira!” Az este attól függően telt, hogy az embernek volt-e könyve vagy nem. Ha nem, akkor a TTV nézés maradt – az ebédlőben, a szomszéd épületben volt a TV – vagy a levélírás vagy a fene tudja mi. Három haverommal a harmadik vagy negyedik héten kitaláltuk, hogy eljárunk futni – akkora a sok kaja miatt már érezhető volt a súlygyarapodás – és ezt majdnem egy hétig meg is tartottuk: a telep, tanya vagy mi ahol voltunk, egy hosszú bekötőút végén volt, addig elfutottunk és vissza, nem valami izgalmas elfoglaltság de legalább mozgás. Ha volt könyve az embernek akkor Kecskemét: már nem emlékszem, a csepel vitt-e be vagy csak a vasútállomásig – valószínű, hogy csak odáig – vissza vonatozás és jó darabon gyaloglás. Meg sem kottyant akkoriban. Klassz két hónap volt... Ahogy telt a szeptember, elfogyott az alma, jött a szőlő, jöttek a hűvös párás reggelek, a vizes szőlőtőkék. A vacogós reggeleket előbb még meleg délelőttök váltották fel, azonban ahogy az októberből november lett, elfogyott a jódő is, a szőlő is. A munka nem: ekkor kerítést építettünk. Baszott nagy gerendákat, voltak azok két és fél méteresek is, kellett egyik végükön megpörkölni, gödröket ásni neki és letenni. Ezt végezték páran. A többiek, mi a vezetőhuzalokat feszítettük ki, mások aztán a drótkerítésnek való hálót erősítették fel vékonyabb drótokkal végül ketten-négyen a tetejére szögesdrótot feszítettek és szögeztek. Volt más munka is, de abban csak egyszer, pár napig vehettem részt – pedig az is jó móka volt. Rideg tartású marhákat kellett a tél előtt beterelni, a nyáron születetteket crotalia-val ellátni. Ehhez a marha fülét kilyukasztani és azt a műanyag lapot beletenni kellett, nem csoda, ha a marha ezt különösebben nem szerette, ahogy a karámot sem. A legfontosabb egy erős bot volt amivel a katona ebben a helyzetben a hazáját védhette, és a tipp hogy az orrára ötve a leginkább rá lehet az okosságra venni még a bikaborjút is. Mondom, ezt a munkát csak rövid ideig, pár napig csináltam mert valaki aki ide volt beosztva szabit kapott. Aztán voltak színes programok, hétvégén kimaradás Kecskemétre, vagy még szeptemberben kapcsolatépítés: egy nem messzi hasonló „munkatáborban” az egri, akkor Ho-Shi-Minh-nek (nem biztos, hogy jó a helyesírás) nevezett tanárképző főiskola csepeli kihelyezett tagozata volt olyasmi melón mint mi. A legjobb a dologban az volt, hogy akkor is mint ma, a pedagóguspálya erősen nőies, azaz a tanárképző 80%-a lány volt... Szóval jó két hónap volt – messze nem katonás, de ha nem vagyok ott és akkor és úgy sorkatona, soha sem lettem volna ilyenen sem...

Osztálytalálkozó

(#2628) 2014. augusztus 25., hétfő

Edit valamikor a tavasszal keresett meg, facebook üzenettel, hogy a nyár végén osztálytalálkozót rendezhetnénk, ugyanis negyven éve, hogy végeztünk az Ürömi általános Iskolában. Így kezdődött...

Az időpont végül is nyár vége lett: ez még talán nem annyira munkás és elfoglalt, hogy ezmiatt ne tudjon jönni, aki szeretne és már talán nem annyira nyár, hogy nyaraljon. (Bár így is akadt, aki mert kicsit csúszott a nyaralása dátumja, lemaradt a találkozóról.)

Későn indultam (elcsúsztam a nappal, későn indultam Pöttyösből vissza, bringával jöttem, kifelé tovább tart), majdnem négy volt, mire elindultam. Klári nénivel találkoztam út közben, együtt értünk oda pár perccel négy előtt. Egy féltucatnyian voltak akkor még csak: Pinte Edit (és a férje, akinek köszönet mert ő fotózott így mindenki rajta lehetett a csoportképen), Schieszl Mariann, Huszti Zoli, Ficze Gabi és azt hiszem Galgóczi Bandi is ott volt akkor már, Varga Berti kicsivel jött később és Szilágyi Misi is.

Amikor indultam, biztos ami biztos, vittem ernyőt is (ez nagyon okos döntés volt), ám mivel késésben voltam, a fényképezőgépet persze hogy elfelejtettem! Ezért vissza kellett, hogy menjek, még szerencse, hogy alig tíz perc alatt megfordultam. Akkorra már Glandzorf Kati is és Meskó Gyöngyi tanárnő is ott volt.

Klári néni elsőben és másodikban (talán harmadikban is?) volt osztályfőnökünk, az iskolához szoktatás, valamint az írás olvasás számolás megtanítása az ő feladata volt. Azt hiszem, az egyik, ha nem a legnehezebb feladat, amivel pedagógus iskolában szembesülhet. Gyöngyi néni pedig hatodikban vett át minket. (Ötödikben két osztályfőnökünk is volt, mint kisütöttük – negyven év nagy idő, nem mindenre emlékszik mindenki pontosan ugyanúgy de azt hiszem így volt).

Elég sokáig, majd' negyed hatig cseverészés, beszélgetés volt... Aztán, hogy az egybegyűltek eldöntötték, aki jött az már itt van, más nagyon nem várható. Előbb Klári néni mondott pár szót – végül is ő kezdett velünk –, azután Gyöngyi néni. Ezt követte az én mondókám: Edit kérte, mondjak az osztály nevében pár szót. Ez igen megtisztelő (nem tudom, miért éppen rám esett a választása). Ez is megvolt, nagy kő esett le a szívemről amikor végeztem (és még csak bele sem sültem!)

Hat is elmúlt azt hiszem, amikor átmentünk szembe, a görögkeleti (ortodox) plébániához. Ott készült csoportkép is. A templom nyitva volt – ezt is Edit intézte – és éppen egy vékony, fiatalember tett vett, mint kiderült, ortodox pap civilben. Ekkor csatlakozott a csapathoz, ekkor érkezett Vakán Ica (ővele nemegyszer találkoztam már a buszon jövet, menet) és Lender Rozi, na őt nem biztos, hogy megismertem volna, ha az utcán találkozunk. Kicsit nézelődtünk, azután visszamentünk a könyvtárba.

Ezután, hogy visszaértünk, hogy letelepedtünk – nagyon szépen előkészítették Editék, köszönet érte nekik! – sorra mentünk és mindenki mesélt magáról. Valamennyit. Ki többet, ki kevesebbet, ki bővebben, ki szűkszavúbban.

Tizenegy tájt már csak négyen maradtunk – Berti az utolsó busszal ment el, azt hiszem nem érte el, mert a buszt előbb láttuk elmenni mint Bertit elköszönni, de ő tudja – amikor elkezdtünk szedelőzködni. Ekkor már ömlött odakint az eső, na ezért írtam, hogy az esernyő bizony jó ötlet volt!

Mariann vitte el kocsival Icát és beszuszakolták Zolit is a kocsiba hátulra. Engem is kapacitáltak, d ehát nekem pár perc csak az Ady utcán végig, nem akartam kocsival menni.

Jó volt, örülök, hogy volt, örülök, hogy ott lehettem. Negyven én elég nagy idő: mindenki megváltozott és senki sem változott szemernyit sem: nem mindenkire ismertem volna rá, ha az utcán szembe jön, ám a viselkedése, nos az senkinek nem változott semmit! Aki halkszavú és tartózkodó volt diáknak az most is az, aki szeretett mesélni, középpont lenni – minden rosszallás nélkül, hiszen egészen egyszerűen van aki ilyen természet – az most is pontosan olyan, aki mókás alkat volt gyereknek az most is az!

Jó volt – köszönet érte a szervezőknek és reméljük, lesz még sok ilyen.

facebook

(#2614) 2014. július 30., szerda

Reggel elbóklásztam nemkevés időt a facebook bejegyzések olvasgatásával... Pontosabban reggel majd' egy órát semmirevaló nézelődéssel, haszontalansággal töltöttem el.

xNem a net-es olvasgatás haszontalanság, azzal nincsen bajom, mert akár az elektronikus sajtó, akár célzottan keresett és talált dolgok olvasgatása érdekes is, hasznos is. Ez azonban, a facebook-on töltött idő, úgy érzem, elpazarolt idő, elfecsérelt percek, fél- sőt teljes órák.xxx

xxxLáttam Orsi két posztját, egyik egy régebbi dolog lehet, telefonnal készített (nem profi minőségű) kép alkonyat után, háttérben a Gellért szálló, a másikon egy páros selfie, természetesen Balázzsal. Ennyi volt amiért érdemes volt bóklásznom, a többi...? Hát nem tudom.x

A bejegyzések nagy része megosztás – azaz nem új tartalom, nem saját kép pláne szöveg elhelyezése csak másutt levő anyagok ismételt megjelenítése. Régebben egy link közzététele elegendő sőt egyedül elfogadható lett volna, minek tartalmat ismételgetve csak a jelek mennyiségét növelni az információ szaporítása nélkül? De ez régen volt, ma a megosztás természetes...

Aztán ott vannak az okos mondások... Jók is, okosak is, csak hát valami hiányérzete van az embernek. OK, és akkor mi van...? Mi változik az okos gondolatoktól? (Jó, tudom a buta és/vagy rosszindulatú gondolatoktól sok minden és nem jó irányban, helye van tehát ennek is, de ezzel együtt is olyan hiábavalónak tűnik.)

Ott vanak utána a selfie-k, szólóak és magamutogatóak (a szó kritikus, pedig nem akarnék az lenni [csak nem tudok jobb szót], mindenki azt tesz amit akar ráadásul ahány eset annyi az indíték), párosak és büszkélkedőek vagy csoportképek amik talán még a legaranyosabbak ebben a műfajban. Akad bejegyzés, ami inkább tweet, mint facebook poszt – de hát csak ilyesmi miatt nem fog twitter-re regisztrálni az, akinek a közösségi oldal egyenlő a facebook-kal.. Ami szintén egészen trendi, hiszen feltételezem, az átlag felhasználónak a kereső a google, a levelező a gmail ahogy a szövegszerkesztő a Microsoft Word és hogy egészen az alapokhoz téjünk vissza, asztali vagy laptop gépen a program a Microsoft Windows...

És persze ott vannak a politikai bejegyzések! Egyfelől az elektronikus lapok facebook megjelenése, aztán az egyes személyek ilyen cikkekre vonatkozó megjegyzései és a kommentek, végeláthatatlanul a kommentek... Egy ismert médiaszemélyiség születésnapi jókívánságaihoz (ezt egy elektronikus újság tette meg) én is írtam kissé kételkedőt, kritikusat – hát amit a médiaszemélyiség [nem tudok és nem is akarok rá más szót] rajongóitól több száz (nem túlzok, százas nagyságrendben pocskondiáztak az ellenvéleményemért!) kommentben kaptam az valami elképesztő volt! Persze, aki mondjuk a kékeknek drukkol, ne csodálkozzon ha elkalapálják ha beül a pirosak közé szurkolás közben... Nem is az amit, hanem az, ahogyan leírték, na az döbbentett meg! Pusztán mert más volt a véleményem, lehordtak ott mindennek! Régen volt olyan hogy netikett, volt olyan hogy a másik véleményét és nem személyét támadjuk – igen, ez a múlt, az elfeledett múlt, ezt ma már nem kell betartani.

Persze, minden attól függ, pontosan milyen kör tartozik abba, amit ismerősnek neveznek ilyen közösségi oldalon (és ami vagy ismerős vagy nem annyira), nem a valóságot látja itt az ember, hanem annak azt a részét amit ismerősnek jelölt.

Biztosan jó ez, az meg még biztosabb, hogy hatalmas a közönsége: tegnap a metrón mellettem egy lány az okostelóján valami post-hoz tett kommenteket olvasott és aztán írogatott is lelkesen...

Megfontolt döntés

(#2537) 2014. március 13., csütörtök

Egy viszonylag jó tanuló diákom hagyott itt minket nem is olyan régen. A távozás egyik oka, legfőbb oka (a saját és édesanyja szavai szerint legalább is) az volt, hogy egy bizonyos tárgyból nem haladnak elég intenzíven. Nem jó, ha ilyen van... Kapacitáltam, de sikertelenül, végül is átment a másik iskolába. Most látom a poszt-ját a Facebbok-on: a másik iskolában készület éppen annak a tantárgynak az óráján, aminek az erősségével, tartalmasságával itt elégedetlen volt. A poszt fiatalos, mókás, a srác mögött a háttérben összetolt széken egy másik diák éppen alszik. A szöveg szerint az óra unalmas, a másik srác be is aludt. Sajátos selfi... Mit mondjak erre: ilyen itt nem volt, mégis itthagyott minket... Megfontolt döntés volt :(