(#2218) 2012. augusztus 04., szombat 05. óra 33 perc

Korán akartam indulni, de aztán valamiért nem lett az olyan nagyon korai... Persze nincs nagyon sietni sehova sem, pont ezt szeretem ebben az évszakban. Kocsival megyek ki: ahogyan számolgatom, mivel nincs BKV bérletem, nem lenne sokkal olcsóbb metróval, sárga busszal sem.

A műanyag locsolót a teraszon hagyom mindig, a kocsival csak a kertkapu előtti kocsifeljárón állok meg, éppen csak belépek a locsolóért, bedobom hátra és megyek tovább, fel az Ady utcán, aztán balra majd az út végén nagyon meredeken fel, jobbra. A temető előtti parkolóban állok meg, ritkán a temetőkapuba a kocsifeljáróra (ezt azt hiszem nem lenne szabad, de nem vagyok ott annyi ideig hogy útba lennék és nem i szólt még senki). A síron most nincs rajta a kő, de sok az ültetett virág. Ennek egy részét, a muskátlit és a vinkát én ültettem, a többit Marika. Ő szórta meg a földet hánccsal is, ez biztosan jót tesz a locsolás után annak, hogy a forróságban a víz nem párolog el. Locsolás: három vagy négy locsolónyi víz kell, ehhez arrább kell gyalogolni a hordókig amit a keresztút nagy fái alá állítottak fel, ritkán viszont még feljebb, a vízcsapig. A másik sír is kap vizet...

Reggel még árnyékban van a kiskert, mire visszaérek a temetőből. A kocsit behozom az udvarra, de nem állok fel vele a terasz elé mert ott süti nemsoká' a nap. Játszóruha (ami ilyen kánikulában csak egy másik rövidnadrág), majd megyek kapálni, gyomlálni. Apám betegsége idején, a tanév végén nagyon elhanyagoltam ezt, a kiskert egyik felét teljesen elborítja a gaz, az esők utáni puha földből viszonylag könnyen jön ki gyökerestől, de még így sem egyszerű... A paradicsom hatalmasra terebélyesedett, a paprika nagyon szépen hajt, onnan minden gyomot kiszedtem (de ott a korábbi folyamatos kapálás miatt nem is tudott megfakadni komolyabban semmi) Egy korábbi vihar megdöntötte a paprikákat, szerencsére kárt a tövekben amúgy nem tett de össze-vissza állnak, ezért földet rátöltve azon egyengetni kell... Meg földet lazítani, kapálni is bár a vizes sáros földben ez nem egyszerű. A korábban palántázott paradicsom (egy része nálam nevelkedett, a másik fele Marikánál) hatalmasra hajtott mostanra, ezt fel kell kötözni: ehhez karókat keresek, madzagot, ollót. Aztán jön az ügyeskedés, melyik hajtást mennyire emeljem meg... Marikától kaptam még pár tő paradicsomot később is, ezeket elpalántáztam de sok jóra nem számítok, mert erősen sárgulnak, talán ha egy vagy kettő meg fog fakadni. A többi reménytelen, de ami megfakadt, az életrevalónak látszik, abból, igaz későőszre, de még paradicsom is lehet mert virágokat találok rajtuk.

Majdnem délre jár már, amikorra a nap már a kiskertre süt, a forróság még erősebb lesz, ez az amikor abba kell az ottani munkát hagyni... Megkeresem a spejzban a hosszabbítót, a teraszra kipakolom a gépet és kiülök oda... Az aktuális munka az iskolai órarend. Erről írtam jó hosszan és unalmasan korábban – lassan vége az adatdeffinícós résznek és jön a leginkább heurisztikus rész, a berendezés. Ez az amikor kiderül kinek kivel mikor lesz, lehet órája és az ez ahol a legtöbb kompromisszum kell, kellene. Ez az a rész, amikor a lehetetlent kell megtenni. Olyan ez, mint egy túlméretes csomagot a csomagtartóba, a keretek közzé begyömöszölni. És ez az a rész, amit nem nagyon lehet megjósolni, meddig is tart tehát igyekeznem kell, mert fogy a nyár...

Egy másfél óra és megéhezem, keresek valami kaját. Maradt előző napról egy literes sólet konzerv fele, na az éppen meg is teszi... Mostanra kissé unalmas kaja, de mindegy, jól lehet ezzel lakni. Egy a baj, hogy sok nappal ezelőtt vett kenyér, hiába is tettem a nylon tasakjába és zártam le, penészedik :( Nincs mese, el kell sétálni a kisboltig... Közel van, forgalma sincs (mi a csudának tartják fenn nem tudom, pedig áru is van bőven) kenyeret megvettem, visszaballagok. A megmelegített sólettel, kenyérrel beülök a TV elé... Érdekes – és ilyenkor mindig eszembe jut – hogy voltak egyszerű szabályok Ürömön a családi házban, amikkel szemben menni soha eszembe sem jutott. Ilyen volt, hogy gyerekkoromban mindig a konyhában ettünk, alig pár alkalmat leszámítva, de az már azután volt hogy elköltöztem, hogy gyerekek (unokák) lettek: a nagycsaládi ebédeket leszámítva soha másként nem is volt ez... Étkezés mindig a konyhában... Ezt még apám is tartotta. Én viszont megszoktam az elmúlt majdnem három évtized alatt, hogy evés közben TV-t nézzek, hát beviszem, leülök a TV elé és evés közben nézek valami hülyeséget a TV-ben... (Szerintem nem hülyeség, de Pöttyösben annak tartják. :)) Kaja után a tányérok a mosogatóba ki, mosogatás van hogy csak két három naponta...

Ebéd után a TV előtt alszom valamennyit, a telefont azért biztonságnak okáért beállítom, egy, másfél óra – amiből aztán kettő is lesz. Előbb utóbb csak felébredek, jöhet a kávé. Ehhez, emiatt van a hűtőben tej mert fele-fele szoktam, ehhez kellett egy nagyobb bögrét keressek, olyat, amibe bele is fér.

A kávé után visszaviszem a gépet a teraszra – mostanra már fullasztó itt is a hőség bár a nap már egy ideje nem süt ide, de ha nincs szél, ha nem jár a levegő akkor a meleg rendesen itt reked. Nehezen indul a munka, a kávé lassan hat de aztán már igen... Óránként, másfél óránként fel kell állni, járni kicsit, megnézni a postaládát (az igazit, a hagyományosat, ami a kertkapun van), akármit, egészen egyszerűen nem bírok ennyit ülni... Ahogy alkonyodik, szelidül kicsit a hőség... Keresek a hűtőben valami kaját vacsorára, megint beülök a TV elé, de a gépet most már elpakolom mert kaja után indulok vissza. Most mosogatás is lesz, nem akarom a pár napos, nem sok de azért mégis csak meglevő mosatlant otthagyni. Vágok pár szál rózsát is: folyamatosan van éppen nyíló és talán az is számít, hogy ezeket a messze elkalandozó hajtásokat levágom. Ez nem egyszerű, mert rettentően tövises, a szárát le kell az előtt hogy összekötözöm, tisztítani, ezzel mindig elvacakolok kicsit.

Alkonyodik... Pakolok, zárok, indulok...

Nyáridő...