(#2651) 2014. szeptember 12., péntek

xxxx

A Google középképe pár napja...

Pár napja ez volt a Google középképe...

Középiskolában tanultunk róla valamit, de nem fogott meg – ahogyan általában az irodalomban tanultak sem. Nem volt vele semmi bajom, jó stréberként megtanultam mindent, de ennyi, nem több... Aztán talán érettségi előtt (inkább utána, már egyetemen) nekiveselkedtem a „Háború és béke” c. regényét elolvasni. (Tolszti bizonnyal számtalan kiválló művet alkotott, restellem én semmi mást nem ismerek tőle csak ezt, csak erről tudok írni. Lehet, érdemes lenne elolvasni az „Anna Kareniná”-t, vagy a „Feltámadás”-t, lehet egyszer sor is kerül erre, de most azokról nem tudok írni csak a számomra egyik, ha nem a legkedvencebb regényemről, erről: a „Háború és béké”-ről)

Monumentális munka, de ez nem ijesztett el amikor elsőre belevágtam, időm volt is, van is (mostanában azért annyira nem), türelmem és kitartásom pedig volt, szerencsére. Ehhez nem is kellett olyan sok türelem és kitartás – olvastatja magát. Szélesen hömpölygő – közhelyszerű, biztosan sokszor leírták – színes, de nem is ez ragadott meg hanem hogy egészen szimpla egyszerű hétköznapi érzéseket és helyzeteket mennyire lényegien tud leírni. Fura ezt mondani egy ekkora regényre, de: terjengősség nélkül teszi ezt. A regény hosszú, pedig nem ölel át olyan nagyon hosszú időt (talán hét évet? az epilógussal talán ha másfél, két évtizedet) nagyon sok szálú és a „magas” politikától az egészen hétköznapi történésekig mindent felvonultat. Olyan mint egy tarka szőttes, ahol öröm szemlélni a fonatokat színeket szálakat, és az egészet egyben is. Habár meg kell mondjam, az egésznek egyben nem tudom, mi a képe... Lehet, nincs is?

Vannak benne olyan megállapítások, ráadásul visszatérően ismételgetett megállapítások, amikkel lehet egyet nem érteni. Ilyen Napóleon és általában a francia nemesek mélységes lenézése és ilyen Sándor cár nagyra tartása – ezzel semmi baj, ez a szerző véleménye, nem feltétlenül ez a valóság. Viszont szinte minden szereplőt ezen kívül reálisan, esendően, életszerűen: egy szóval színesen formál meg... És persze vannak megállapításai amikre csak rácsodálkozni tud az ember.

Kiragadva csak egy: mennyire felesleges, sekélyes és álszent amikor az ember a világ „nagy” dolgain mereng és mennyivel többet tesz pont ezekért, ha egészen egyszerűen csak a saját dolgával foglalkozik, egyszerűen és őszintén csak a saját dolgaival. A kedvenc szentenciámat Tolsztoi Kutuzovval mondatja ki, azzal a Kutuzovval akit egészen esendőnek fest le, akiben szemernyi hősiességet nem talál és nem is tulajdonít neki de aki szerinte pontosan ezért tette a lehető legtöbbet. Szóval ezzel a Kutuzovval mondatja ki: „Tout vient à point à qui sait attendre.” azaz „Minden idejében érkezik annak, aki tud várni” Vagy: az öreg Bolkonszkij herceggel, a mogorva, rigolyás, a szertett lánya életét mélységesen megkeserítő öreg Bolkonszkij herceggel (benne lehetséges, hogy saját magát mintázta meg?) mondatja ki: „Két rossz dolog van az életben: a betegség és a lelkiismeret-furdalás” Ha azt mondom, pompás munka, semmit sem mondtam. A Viasat History-n volt egy ha jól emlékszem négy részes sorozat Tolsztoi-ról: ebben említette valaki, hogy a „Háború és béke” minden regények ősapja.

Nem tudom, igaz-e, nem tudom egyáltalán van-e értelme ilyen kijelentésnek, hogy egyáltalán létezik-e a nagyregény – sokak szerint igen – de azt tudom, hogy ezt a művet azóta vagy tucatszor (!) olvastam végig, és minden bizonnyal legutoljára: nem leguólszor...