Dorozs blogja 2.0

Személyes, napló...

Kulcsszavak
Feedek
Megosztás

Kecskemét

(#2883) 2016. május 28., szombat

Tegnap Kecskeméten voltam a 14.G osztállyal. Osztálykirándulás volt, előbb a Főiskolán voltunk, azután a Mercedes kecskeméti gyárát néztük meg.

Indulás nyolckor a suli elől. Egy kisbuszt béreltek, az osztály kis létszámú, elég is volt ez. Az M5-ösön elég hamar ott voltunk – Zoli azt írta az összefoglalóban, hogy 45 perc az út, persze személyautóval lehet, de a busz nem mehet 130-cal :)

Kecskeméten a először a főiskola volt programpont… Ez valaha a GAMF volt (Gépipari és Automatizálási Főiskola), de más főiskolákkal azóta kibővítették és ezév július egytől a szolnoki főiskolát is hozzácsapják és Pallas Athéné egyetem lesz… Horváth Tibor fogadott bennünket, ő egy rövid ideig nálunk is tanított. Végigvezetett a főiskola – járműtechnológiai – szaktantermein, a motor fékpadról sokat beszélt. Ez a Michelberger épületben van, érdekes, inkább: furcsa volt látni misel képét és emléktábláját: ő tanított engem, vizsgáztam nála, és azt hiszem dékán is volt akkor amikor ott dolgoztam (amikor rektor, azt hiszem akkor már nem voltam ott).

Ezután másfél óra városnézés következett amit szabadon abszolvált a társaság. Én csak a fő téren bóklásztam, fotókat készítettem amíg le nem merült a fényképezőgép akkuja, innentől a telefonnal… Most utóbb nézve a képeket, meglepően jókat készít a telefon is.

Délután a Mercedes gyár... Előzetesen és röviden: nekem lenyűgöző volt! Ilyet eddig csak TV-ben láttam de más ami a világ másik részén van és más ami itt…

Egy magam korabeli nagyon vékony hölgy kalauzolt. Profi módon, mindig tudta mit akar elmondani és hogy, egy percre sem volt tanácstalan. A látogatóközpontban előbb egy Daimler-es filmet vetítettek le – na ennek semmi információtartalma nem volt, a szó legrosszabb értelmében amerikai stílusú magafényezés, a Daimler csoport feltehetően sokkal többet ér ilyen vacaknál –, azután a kecskeméti gyár létrejöttéről egy kisfilm amit megnézhettünk, ez kicsit informatívabb volt. Érdekes volt látni, hogy Bajnai szerződött a Daimler-rel, de később már Orbán feszít a protokollon…

Ezután megkaptuk a füleseket, a látogatókártyát és a „kukás” mellényelet, és indulás… A hölgy elég sok érdekeset elmondott a gyárról (azzal együtt is hogy természetesen a dolgok árnyoldalát nem emlegetheti, biztosan vannak olyanok is).

A gyár hatalmas! Busszal vittek, vittek volna, de a busz – nahát, Mercedes-Benz gyártmány :) – nem tudta bezárni az első ajtaját ami miatt állandóan sípolt a figyelmeztető jelzés. Így gyalogoltunk is egy sort, nem volt veszélyes, de az látszott, hogy hatalmas a gyár alapterülete. A konkrét számokra nem emlékszem, az arányokra igen: a Daimler csoport akkora területet vett meg (vett bérbe?), aminek a harmadát telepítette be, azaz még legalább kétszer akkora területük van. Pedig a mostani sem kicsi…

Az első a présüzem volt, amit megnéztünk vagy majdnem… A présgépek közül egyet sem láttunk működésben, a nagyobbakat a hangjuk miatt nem mutatták, a kicsi meg nem üzemelt. Állítólag nagyon ritka, hogy nem németországi üzemben van ilyen, itt van. Horganyzott acél és alumínium lemezeket dolgoznak fel, és roppant bonyolult présszerszámokkal roppant bonyolult karosszériaelemeket alakítanak ki. A présszerszámok karbantartása is nagyon összetett feladat, jó nagy alapterületen foglalkoznak ezzel.

Utána jött a karosszéria üzem. Talán ez volt a leglátványosabb. Itt „Keller Und Knappich Augsburg” robotok, egyszerűbb nevükön KUKA robotok dolgoznak. Egy hatalmas gyártócsarnokban több „cella” van berendezve, ebben hat-nyolc robot fogja közre a munkateret. Mind narancssárgára van festve. A sok csuklók érdekes manővereket hajtanak végre egy-egy munkaütem során. A cella egyik bejáratánál egy munkás a soron következő karosszéria elemet a platform bevezető pontjára igazítja, aztán lezárja az ajtót. (Állítólag ha nem jól illeszti vagy nem jó elemet, akkor az ajtót sem zárhatja, nem indul a munkafolyamat). Utána jön a robotok balettje, ami tényleg lenyűgöző: a pontosan megtervezett munkamozdulatok során az elemek egymás mellé kerülnek, a megfelelő robotkar elemet cserél, a szívókar helyett ponthegesztéshet való fejet vesz fel és összeillesztés után összehegeszti az elemeket. Lenyűgöző látvány ahogy a szikrák pattognak – a munkásokat egy múanyag, átlátszó függöny védi ezektől. Ha az elemekből kész karosszéria kész, megy a sorra, viszi az automatika és kezdődik a dolog elölről.

A következő a szerelő csarnok volt. Mostanában olvastam arról, a robotika mennyire elveszi majd az emberek munkáját. Ez símán zsurnaisztikai marhaság, jelenleg ez nem reális. Lehet, lesz amikor az lesz, de ma még, feltehetően a technológia fogyatékosságai miatt nem az. A szerelő soron öt robot dolgozik (a szélvédők beillesztése előtt a ragasztóanyag felvitelét végzik), szemben a karosszéria üzem nagyjából 150 (!) robotjával… Azaz ahol figyelni is kell a munka végeredményére, mint a szerelő soron, ott a robotok nem váltják ki a munkásokat. Opsz, kimaradt (mert ide nem mehettünk be a nagyon szigorú tisztasági előírások miatt) a fényező üzem: erről filmet mutattak, miként jön létre a sok rétegű alapozó, köztes, fedő és díszítő bevonat a karosszériákon. Nem mondták, nem kérdeztem: az ennek során használt rengeteg, feltehetően igen káros és mérgező anyagok kezelésére vajon milyen stratégiája van az üzemnek?)

Szóval a szerelői soron alig van robot, annál több a munkás. Ahogyan a hölgy elmondta: eddig óránként 30 gépkocsit szereltek össze, azaz a soron egy állás ciklusideje 2 perc volt, de ezt óránként 33 kocsira növelték! A szerelői soron hat-nyolc fős csoportok dolgoznak, tíz ilyen csoport vezetője a művezető. Az egyik álláson az üléseket, a másikon a kormányt, a harmadikon a műszerfalat teszik be, és így tovább. Három műszakban dolgoznak itt (a présüzemben négy műszakban, mivel ez az üzemrész más gyáraknak és más megrendelőknek is dolgozik), egy műszakban kettő pihenő összesen ötven perc van. A műszakváltás nem jelenti a sor leállítását (a pihenő igen), csak egy kézfogást. Erős…

Végül egy szubjektív megjegyzés. Elmondta a hölgy, hogy ők csak megrendelésre készítenek kocsit. Más szavakkal: amikor a lemez bekerül a présüzembe, már megvan, kinek a kocsija lesz ez! Pedig nem népautót csinálnak, nem az alja népnek csinálnak ilyen olyan vacakot, a legolcsóbb modell 9 millió forint, a legdrágább pedig 24 millió forint. OK, a világ minden pontjára innen szállítják pl. a CLA modelleket és ezek nem az egyszerű nép autói… Érdekes, megdöbbentő, hogy még így is három, hat hónapot kell a vásárlóknak a kocsijukra várni. Az elmondás szerint meglehetősen munkásbarát a gyár. Elmondta a hölgy, hogy a munkaruhák mosatása ingyenes, az ebédlőben 400 Ft egy menü. Elmondta, hogy a gyárnak saját bölcsődéje és óvodája van. Azt is elmondta, hogy a tesztautókat a dolgozók elvihetik rövidebb vagy hosszabb időre, ez díjmentes (bár a tapasztalatokról jelentést kell leadni), elmondta azt is, hogy 13..25% kedvezménnyel vásárolhatnak a gyár által készített gépkosiból és hogy a kedvezmény nem beosztástól hanem a gépkocsi típustól függ.

Egészében…? Roppant érdekes volt bár nem tudnám egy mondattal összefoglalni...

Mezőgazdasági munka

(#2711) 2014. november 27., csütörtök

A facebook sok mindenre jó, főleg elcseszni az időt haszontalan olvasgatással. Haszontalan általában, mert az ottani anyag nagy része megosztás, azaz olyan dolgok bukkannak fel amik a neten másutt már megvannak, új tartalom kevés van. Ritka az eredeti anyag, kép vagy szöveg pedig azt hiszem, ezek a legértékesebbek... Mindegy: a facebook olyan, lehet minősíteni, ettől még ilyen marad.

A sok haszontalan dolog mellett persze van érdekes is. Nem tudom, miként találtam rá, egy olyan csoport írásai tetszenek, aminek ez a neve: „Surranótárs ,valaha voltam sorkatona klub”. Az írások zöme persze itt sem nyűgöz le, viszont van ami igen, egészen érdekesen, szemléletesen írnak egyesek...

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy érdemes lenne leírni – talán közzé tenni is, ezt még nem tudom, ezt még kigondolom – olyan dolgokat amiket ott és akkor tapasztaltam...

Egyetemi felvételi, sikeres felvételi után kaptam meg a behívó parancsot, 1978. augusztus legvégén kellett vonulni. Egy hónap alapkiképzés volt, utána mezőgazdasági munka. Kalocsán voltam mindvégig, 1978 szeptembere és 1979. augusztus legeleje között, csak ezen a kettő hónapon másutt. 1978 októberét és novemberét a Fülöpszálláshoz tartozó Balázspusztán töltöttem. (Most megnéztem a Google térképen: hát ez az amire emlékszem: valami a nagy semmi közepén, a térkép szerint sincs ott semmi. Akkor egy állami gazdaság volt, azért kerültünk oda.) Különösen sok okom az egész tizenegy hónapra panaszkodni nincs miért, azonban ez a két hónap egészen nagyon remek volt! Az ottani állami gazdaság alkalmazott minket. Már nem emlékszem mennyien voltunk, de talán egy egész század. Egy vagy két csepel, a sofőreikkel, akik háromszornyolcasok voltak, akkoriban még 24 hónap volt a katonaság, csak nekünk, egyetemre felvett gyerekeknek volt egyben elsőre 11 hónap (egy egyetem utáni hát hónap ígéretével) A századparancsnok egy egészen fiatal hadnagy volt, szerintem akkor végezhette a tiszti főiskolát. Nem magas pali volt, szeretett a mondat végi szavakat, akármi is volt a jelentőségük lassabban és nagyon ropogtatva a magánhangzókat ejteni, főleg amikor lebaszás volt soron. Egészében jó fickó volt, nem mondhatok rá sem rosszat. Ha jól emlékszem ketten voltak, egy másik egy vékonyabb magasabb hadnaggyal, a kétszemélyes (gondolom parancsnoki) körletet ők lakták, ez az épület közepén, az előtérből nyílt, mindjárt az ügyeletesi asztalnál. A két hónap tehát maga volt a menyország... Szeptemberben előtt almát szedtünk. Később, egyetemista koromban is voltak almatáborok, sokban hasonlítottak ehhez. A szállás Balázspusztán földszintes épületekben volt, a körlet sokban hasonlított a laktanyaihoz: a szoba hatalmas, egy fél századnak elég vasággyal és rendkívül kis hellyel, szekrényfélére nem emlékszem viszont amíg itt voltunk, nem volt semmi stokizás. Egyébként is lazább (értelmesebb?) volt sokkal – persze rendet azt kellett tartani, volt körletszemle reggel, takarodó este, de a lényeg nem az alakiság és az elvlágólasság volt hanem hogy menjenek a dolgok. Az épületnek egy előtere, ott egy asztal, ez volt az alegységügyeletes és helyettese felállítási helye, ők ketten a beosztás napján nem mentek ki dolgozni a többiekkel. Az ebédlő egy másik épületben, a konyhán ketten dolgoztak, egy idősebb és egy fiatalabb nő. A kaja nem emlékszem milyen volt, az tény, hogy annyit mint abban a két hónapban, soha sem híztam – vagy jó volt a főztjük vagy egy 19 évesen egészséges fiatalember aki félnapokat van szabad levegőn és fizikai munkát végez, megeszik mindent! (Ez annyira persze nem igaz, akadt a században sok városi fiú, aki vagy mert úgy gondolta vagy mert úgy találta helyénvalónak, erősen fitymálta a kaját amit adtak.) A nap az ébresztővel tisztálkodással kezdődött, aztán öltözés gyakorlóba és reggeli. Igen, a tapasztaltaknak itt hiányérzetük van, a reggeli tornával senki sem szívatott minket – asszem egyszer, a hadnagy berágott mert valamit ganáékodtunk, más- és harmadnap volt reggeli torna, de aztán elkopott mint a legénységi vaságy festéke... Aztán reggeli, majd egy cigivel a várakozás a csepelre. „Platóra!”, aztán kis zötykölődés a homokdűnék között, a semmi közepére, a végeláthatatlan almáskertek egyikébe vitt ki minket a kocsi. Az egész nap melóval telt el, bár nagyon horrorisztukus emlékem nincs erről. Vödrökbe kellett az almát szedni, nagy konténerekbe buggyantani. Vagy önteni... Vagy még inkább tenni, ha az alma szép volt habár az állami gazdaságnak sem volt túl sok illúziója a katonamunkáról, a legsilányabb, gondolom léalmának való almát szedették csak velünk... Az október még nem hideg hónap, nem is mindig vittük a mikádót de délre a gyakorló felső is lekerült. Aztán dél, egy tájt hozták az ebédet, nem a csajkában kajáltunk hanem műanyagtányérokat hoztak (szegények mit mosogathattak). A kanálgép természetesen kellett, bár a kaja utáni elmosása erősen hanyagolható volt, pontosabban a homok megtette víz helyett. Homok ugyanis mindenütt volt, sok, nagyon sok... Teli hassal még kevesebb munkakedve volt az embernek, de csak eltelt a délután, csak eljött az idő amikor kiértek a csepelek, ismét „Gépkocsira!” Az este attól függően telt, hogy az embernek volt-e könyve vagy nem. Ha nem, akkor a TTV nézés maradt – az ebédlőben, a szomszéd épületben volt a TV – vagy a levélírás vagy a fene tudja mi. Három haverommal a harmadik vagy negyedik héten kitaláltuk, hogy eljárunk futni – akkora a sok kaja miatt már érezhető volt a súlygyarapodás – és ezt majdnem egy hétig meg is tartottuk: a telep, tanya vagy mi ahol voltunk, egy hosszú bekötőút végén volt, addig elfutottunk és vissza, nem valami izgalmas elfoglaltság de legalább mozgás. Ha volt könyve az embernek akkor Kecskemét: már nem emlékszem, a csepel vitt-e be vagy csak a vasútállomásig – valószínű, hogy csak odáig – vissza vonatozás és jó darabon gyaloglás. Meg sem kottyant akkoriban. Klassz két hónap volt... Ahogy telt a szeptember, elfogyott az alma, jött a szőlő, jöttek a hűvös párás reggelek, a vizes szőlőtőkék. A vacogós reggeleket előbb még meleg délelőttök váltották fel, azonban ahogy az októberből november lett, elfogyott a jódő is, a szőlő is. A munka nem: ekkor kerítést építettünk. Baszott nagy gerendákat, voltak azok két és fél méteresek is, kellett egyik végükön megpörkölni, gödröket ásni neki és letenni. Ezt végezték páran. A többiek, mi a vezetőhuzalokat feszítettük ki, mások aztán a drótkerítésnek való hálót erősítették fel vékonyabb drótokkal végül ketten-négyen a tetejére szögesdrótot feszítettek és szögeztek. Volt más munka is, de abban csak egyszer, pár napig vehettem részt – pedig az is jó móka volt. Rideg tartású marhákat kellett a tél előtt beterelni, a nyáron születetteket crotalia-val ellátni. Ehhez a marha fülét kilyukasztani és azt a műanyag lapot beletenni kellett, nem csoda, ha a marha ezt különösebben nem szerette, ahogy a karámot sem. A legfontosabb egy erős bot volt amivel a katona ebben a helyzetben a hazáját védhette, és a tipp hogy az orrára ötve a leginkább rá lehet az okosságra venni még a bikaborjút is. Mondom, ezt a munkát csak rövid ideig, pár napig csináltam mert valaki aki ide volt beosztva szabit kapott. Aztán voltak színes programok, hétvégén kimaradás Kecskemétre, vagy még szeptemberben kapcsolatépítés: egy nem messzi hasonló „munkatáborban” az egri, akkor Ho-Shi-Minh-nek (nem biztos, hogy jó a helyesírás) nevezett tanárképző főiskola csepeli kihelyezett tagozata volt olyasmi melón mint mi. A legjobb a dologban az volt, hogy akkor is mint ma, a pedagóguspálya erősen nőies, azaz a tanárképző 80%-a lány volt... Szóval jó két hónap volt – messze nem katonás, de ha nem vagyok ott és akkor és úgy sorkatona, soha sem lettem volna ilyenen sem...