(#2573) 2014. május 9., péntek

Amikor elhatározom, hogy írok valamiről, olykor sikerül olykor nem – gyakrabban az utóbbi. Amikor meg (mint most is), csak úgy leírom ami eszembe jut, abból sokkal inkább és valószínűbben lesz valami értelmes, mint amikor eleve elhatározással kezdek gépelni.

Erről az jutott eszembe, amikor egyetemista koromban műszaki rajzokat, terveket készíthettem. A rajzdokumentáció elkészítése akkor volt a leginkább zökkenőmentes, egy-egy alkatrész szabatos lerajzolása és beméretezése akkor járt a legkevesebb felesleges munkával és zsákutcával, ha egy sokkal nagyobb papír közepére kezdtem el: a közép- és szimmetria vonalak, a kontúrok, természetesen csak vékony vonalakkal, a szükséges nézetek, metszetek és egyéb alakzatok elhelyezésére ekkor bőven van még lehetőség, hiszen sem a rajzlap mérete, sem a kerete nem szabja meg ezek helyét, nem kell az ésszerű hely miatt máshova tenni csupán csak mert így fér el. Amikor minden megvan, amikor az alkatrész testet öltött legalábbis két dimenzióban, na akkor lehetett eldönteni, mekkora és milyen tájolású legyen a befoglaló rajzlap, hova kerüljön a szövegmező sőt olykor még azt is, giy egyszerű alkatrészrajz készült, avagy (rész)összeállítás, azaz darabjegyzék is kell. A legeslegvégén pedig amikor megvolt a befoglaló méret, lehetett méretre vágni a rajzlapot.

Úgy tűnik, nincs ez másként a szöveggel sem: engedni kell, had íródjon meg ami megíródni szándékozik, amikor pedig ez megvan, lehet bekezdésekre tördelni, ahol kell kiegészíteni, ahol érdemes (sok helyütt!) ott rövidíteni...

És kész!