Dorozs blogja 2.0

Személyes, napló...

Kulcsszavak
Feedek
Megosztás

Utcán

(#2804) 2015. november 27., péntek

Tegnap elég sokáig a suliban voltam. (A portfóliót készítem, két előre nehezen megtalált témában írtam meg valami, ahogy megjött az ihlet – vagy „ihlet”? –, nem akartam abbahagyni, erről azonban ha készen lesz a potfólió, megéri egy teljes cikket írni). Már majdnem teljesen üres volt az épület, pár kocsi csak akkor startolt, feltehetően táncolni voltak valószínűleg a fiúk.

A távolság nem nagy, 3700 méter, végig járdán vagy kerékpárúton (ami gyakorta csak annyi hogy a járdára a kerékpáros jelet is felfestik), végig járdán lehet tekerni, szerencsére nem kell a közúton egy métert sem. Már az Ecseri útnál jártam, amikor valami lángosos bódé előtt az aszfalton egy embert láttam feküdni. A hátán feküdt, keze lába széttárva, meg sem moccant. Fel volt ugyan öltözve, a ruhái azonban leginkább egy elhanyagolt hajléktalanra emlékeztettek: kopottak itt-ott szakadtak és főleg elég piszkosak is voltak. Olyan 25 év körüli fiatal férfi volt, csukott szemekkel, nem mozdult. Nem vagyok kimondottan filantróp – csak mint az átlag, azt hiszem, hogy legfeljebb annyira, csupán szavakban talán: hasonló helyzetben több a félsz és a kényelemszeretet, mint a segíteni akarás sajnos –, de ezt a figurát mégsem mertem otthagyni. Főleg mert jöttek-mentek körötte az emberek, de még csak le sem hajolt senki megkérdeni tőle, ugyan mi lelte (habár egy ilyen kérdés elég reménytelennek látszott az alak mozdulatlansága láttán).

Szóval leszálltam a bringáról, odatámasztottam azt a szomszéd pavilon oldalának és csak lehajoltam a figurához – aki ekkor apró mozdulatokkal szerencsére csak adott életjeleket – megkérdeni, hogy mi a baja. Kusza szavakkal, mint aki álomból ébredt (vagy mint aki sokat ivott és/vagy anyaggal élt) válaszolt, nehezen forgott a nyelve, úgy mondta: „A gyógyszerem, nem vettem be...” Még a szemét sem nyitotta ki közben.

Talán mert én megálltam, talán másért, erre még ketten megálltak a földön heverő figura mellett. Az egyikük egy negyven körüli férfi. Öltözete majdnem olyan mint a földön fekvő alaknak, igaz nem koszos de kopott megviselt cuccok, a hideg miatt sok egymáson, sapka és még csukja is valami pulóverféle részeként. Két reklámszatyor volt nála, mindkettő elég kicsi ahhoz ami benne volt, kitömöttnek is, nehéznek is látszott. Mint később kiderült, hármunk közül ő értett a legtöbbet az ilyen elesett szerencsétlenekkel való bánásmódhoz. A harmadik pasas egy jó harmincas, mindkettőnknél jobban szituált (legalább is jobban öltözött) férfi, oldaltáskával (ami azonban még egy laptopnak is kicsi volt), sapka kesztyű nélkül – biztosan BKV-val közlekedik.

A jobban öltözött volt az, aki a 104-et hívta. Kicsit körülményesen írta le, hol vagyunk (lehet, nem környékbeli), a földön fekvő pasasról sem adott nagyon konkrét leírást, de úgy látszik nem is kellett, a beszélgetés rövid volt, ami után letette a telefont a kérdésünkre azt válaszolta, hogy indulnak, jönnek. Közben egy húszas évei közepén járó, azaz a földön elterült alakkal egyidős nő (lány) is megállt mellettünk, igaz ő nem nagyon mert közelebb lépni. Ő is városiasan volt öltözve, látszott rajta, nem kell a hidegben lennie hosszabban, még sapka sem volt a fején. A haja, a copfja összefonva és feltűzve hátul, talán nem kontyba, bár a sötétben akár az is lehetett, nem láttam jól. Vékony nő volt, nem különösebben csinos – kicsit várakozott velünk aztán elköszönt és nem sokkal később otthagyott minket.

Sokat mi sem tudtunk tenni. Közös erővel felállítottuk a fickót, a hideg aszfalton semmi jó nem származik abból hogy ott fekszik. Na ez nehéz művelet volt! Nem sok segítséget adott, a lábai folyton összecsuklottak, a segítő kézbe is csak nehezen kapaszkodott. Állni sem állt biztonsággal, meg-megrogytak a lábai, lecsuklott a feje, a szeme állandóan behunyva. Olykor elmotyogta, alig érthetően, nem nagyon artikulálva amit eddig is tudtunk, hogy „A gyógyszerem, nem vettem be a gyógyszeremet...” Tanakodtunk egy sort, hova is kellene leültetni, hiszem még azt a pár percet sem fogja tudni végigállni, amíg a mentők ideérnek, ez világosan látszott. A pavilonok ott nem a járdaszinten hanem egy lebetonozott magaslaton állnak, annak a pereme, olyan lépcső forma, na az tűnt a legalkalmasabbnak. A Spar előtt ugyan vannak rendes padok, de a figura állni is alig tudott: az a húsz harminc lépés, amit odáig meg kellett volna tennie, teljes képtelenségnek tűnt.

Leültetve inkább csak lerogyott és azután is, a mentők megérkezéséig, mint egy zsák krumpli, kuporgott ott. Feje előrebillentve, keze élettelenül lógott maga mellett, elhagyta magát amennyire csak lehet, ekkorra már motyogni sem volt vagy kedve vagy ereje (vagy mindkettő). Mi hárman eddigre meg semmi mást nem tehettünk mint arra ügyelni, el ne dőljön és vártuk a mentőt. Időközben az idősebb másik alak, aki nem volt olyan nagyon jól öltözve (de alaposan felöltözött a hideg ellen) a pasi mögé állt, hogy megtámassza legalább – kellett, mert enélkül eldőlt volna – és a nyaka masszírozásával igyekezett, hogy a vérkeringés a fejében ne hagyjon alább, el ne ájuljon itt nekünk. Jó ötletnek tűnt! Az alak feléledt, felemelte a fejét és bár nagyon zavaros volt a tekintete, legalább kinyitotta a szemét habár nem tudom, felfogta-e ami körötte történik. Elmotyogta, hogy már jobban van és hogy hagyjuk, valami olyasmit lehetett a szavaiból kivenni, hogy a Mexikói útnál lakik, meg hogy tegyük fel a hármas villamosra és a többit már megoldja. Az idősebb pasi aki támasztotta és aki a nyakmasszázzsal mint Aladdin a lámpából a dzsint, valami életjelet előcsalogatott ebből a szerencsétlenből, nem is neki inkább csak magának elmormogta, hogy na persze, egész odáig elmegy, kizárt dolog. Igaza volt…

Közben – mert ki akart jönni cigizni –, a pavilonban dolgozó nő is kijött. Negyvenes körüli alacsony, molett nő, az a fajta akinek nem kell kétszer meggondolnia ha beszélni akar (persze mint eladó, nem is lehet szófukar). Számunkra meglepő az volt, hogy azt a szerencsétlent ismerősként üdvözölte: „Mi az hát megint itt vagy? Nem tartottak bent?” Kérdésünkre el is magyarázta: délelőtt már egyszer kihívta rá a mentőt, akkor el is vitték… A szerencsétlen eddigre már kommunikáció képes lett – bár mindig motyogva beszélt és közben hogy körbepillantott, nem lehetett az ember abban biztos, látja-e aki körötte van vagy csak azért néz körbe mert nyitva a szeme és körbe kell néznie. Nagyon zavaros volt a tekintette, senkire sem fókuszált, nem állt meg a tekintette sehol sem. Elmotyogta, hogy értesítsük a feleségét, meg hogy nincs tébéje, hogy ezért kitette őt délelőtt a mentő… A nő a pavilonból bement a telefonjáért. Amint kijött, kérdezte a szerencsétlentől a számot, de hiába. Gondoltam is: ez a figura rendes mondatokra nem képes, hogy fog ez telefonszámot felidézni…? Hát nem is. De talán nem is kellett. A molett nő telefonált valahova, talán ennek az alaknak a feleségét hívta…? Időközben a konytos-copfos fiatal nő elköszönt és elment, a többi járókelő meg – amint akkor is, amikor ez az elesett szó szerint volt elesett, hanyatt hevert a hideg földön –, szóval közben jöttek mentek az emberek (a metró meg a Spar miatt forgalmas hely), de senki egy kérdésre meg nem állt.

Nemsoká' megérkezett a mentő. Egy egészen fiatal hosszú hajú vékony lány, egy harmincas alacsony pasi (őt nem nagyon láttam, mindig takarásban maradt) és egy negyvenes nagyon magas széles vállú szakállas pasi szállt ki a mentősök ruhájában. Az utóbbi húzott gumikesztyűt. Ő kezdte faggatni a pasit, kérdezte, hogy mikor fogyasztott kábítószert. Amikor mi kérdeztük előtte, hogy ivott-e vagy kábítószerezett-e, egészen halkan elmotyogott nem volt a válasz. A mentős jobban kérdezett, a kérdésében erre megvolt a válasz és a pasi tényleg válaszolt is, eszerint egy hónapja. Ahogy elnéztük, nem így tűnt – de ne legyek igazságtalan, az állapotát sok minden okozhatta. A nagydarab mentős felcibálta, a másik támogatta a fiatal nő meg mellettük ment: elvezették a mentőhöz, egy kis mikrobuszhoz, ami kivilágítva, villogó lámpákkal várt az úttesten. A pasi még visszaszólt valamit a pavilonos nőnek, nem értettem mit – senki sem értette – valamit amiben a pasi felesége is ott volt, de a mentősök sem foglalkoztak nagyon vele, csak azon voltak hogy mihamarabb a mentőbe szuszakolják és elinduljanak vele.

Nem volt már miért maradni, a jobban öltözött pasi elköszönt és elment a Spar felé, a kopottabb ruhás, aki támogatta és életre masszírozta a szerencsétlent, felnyalábolta a reklámszatyrait és a távozó mentősök után csak annyit mormolt el, inkább csak magának hogy „Na persze, köszönöm”… Megértem – senkit sem érdekelt hogy mentőt hívtak, itt voltak ezzel az ágról szakadttal – a többség egyszerűen átlépett rajta…

Utoljára én indultam, elköszöntem a pavilonos nőtől aki ekkorra végzett a cigijével, még a köszönésemet sem viszonozta. Errefelé mindenki idegen (nekem legalábbis), és az idegenek ugyan miért beszélnének egymással? Felültem a bringára, elkerekeztem...

Tél, remélem utoljára

(#2352) 2013. március 27., szerda

Remélem, ezév végéig ilyen képeket már nem tudok csinálni. Az azért nem semmi, hogy március végén Budapest kellős közepén lehet igazi téli képeket csinálni.

A meteorológia ígérte, és sajnos mostanában elég jól bejön: ha nam is pont akkor, ha nem is 100%-osan, de amit ígérnek általában megvalósul. Most havazást ígértek, sok havat megint: a képek szerint megkaptuk. Szerdán iskolába menet csináltam a képeket, a hó friss, az olvadás és a forgalom nem tette még szutyokká...

61026

A házunk hátsó kijárata, a lépcsőn nem járnak, így reggel amikor mentem még érintetlen volt a hó.

61029

A Zöld Kakas Líceum, a képen a baloldali épület (vagy valami hasonló a neve), ez a házunk mögött levő parkban áll. Most: behavazva...

61032

A házunk előtti parkoló

61039

A szemben levő házsor, a Pöttyös utca páros fele a Napfény utca felé nézve. Az ottani, régebbi építésű négyemeletesek kicsit alacsonyabban vannak, ezért sem közvetlen az út mentén és kis zöldterület, fákkal szegélyezve előttük. Most mindent vastagon belep a hó...

61044

A mára megmaradt nagyon kevés kétütemű Trabantok egyke (ez konkrétan asszem egy Hycomat), reggelente – csak hétvégén – nyolc magasságában szoktam hallani indulni... Mert hallani azt lehet,olyan fordulattal „melegíti” a gazdája... Most ezen is vastagon áll a hó, még az ezt megelőzőből is, ez a kocsi nem moccant innen elég régóta...

61050

Nem valami eredeti ötlet: a Pöttyös utcai metrómegálló épületének peremére ilyen pöttyöket kreáltak...

61051

A 24-es villamos megállója, a Haller utcában, a Soroksári út felé nézve

61053

A képen balra az Iskola, jobbra az előtérben pedig a Páli Szent Vince temlop a Haller utca, Mester utca kereszteződésében a Haller téren. A kép az iskolával szemben levő bolt elől készült.