Dorozs blogja 2.0

Személyes, napló...

Kulcsszavak
Feedek
Megosztás

Beszéd

(#2629) 2014. augusztus 24., vasárnap

Tegnap, szombaton volt a negyvenéves osztálytalálkozónk Ürömön. Edit, aki a szervezte (én facebook-on tőle értesültem valamikor tavasszal a találkozóról), megkért, hogy mondjak majd pár szót az osztály nevében. A felkérés megtisztelő, de nagyon nem tudtam, mit is mondhatok... (Mármint a beszédben, nem a felkérésre :))

Halogattam, halogattam, aztán szombaton délelőtt egy lendületből begépeltem az első változatot. Azután ezt leírtam papírra kézzel: nem egy lapra, hanem két A4-est négyrét vágtam, hat ilyen papírdarabra kézzel leírtam bekezdésenként (persze megszámozva a papírdarabokat)

A szöveg változott kicsit, amikor a gépelt szöveget leírtam kézzel akkor is – főleg mert elcsúsztam a dolgaimmal és kapkodni kellett –, és persze más hangzott el, kissé más, mint ami le volt írva.

És akkor a szöveg (amennyire emlékszem, az ami elhangzott):

„Edit engem kért meg, hogy a negyven évvel ezelőtt végzett osztály nevében szóljak pár szót. Köszönöm a megtiszteltetést!

Június nyolcadikán volt napra pontosan negyven éve, hogy elballagtunk az Ürömi Általános iskolából. Nem sok minden emlékeztet a mostani iskolából arra, ahol mi végeztünk. Tudom: a napokban nyitva találtam, elbóklásztam udvaron épületben, fotókat csinálhattam és majd' fél óra is eltelt mire valaki odajött és megkérdezte, ugyan mit is keresek itt... Bezzeg negyven, pláne negyvennyolc éve, amikor apró elsősként bekerültünk a suliba, ilyet nem kérdezett senki!

Köszöntjük tanáraink közül azokat akik most itt lehetnek! Klári nénit, aki az írás és olvasás nehéz mesterségébe bevezetett minket! Köszöntjük Gyöngyi nénit is, aki komolyan megküzdött velünk tizenkettő, tizenhárom, tizennégy éves kamasz korunkban, végzősökként. Nem lehetett az sem egyszerű!

Negyven év nem kis idő. Mint osztály, sajnos már nem lehetünk itt teljes létszámban. Nem lehetnek velünk: Budai Mari, Komáromi Béla, Miskolczi Laci, Mizsei Zoli, Orbán Misi, Tóth Vali és Turai Laci. Reméljük, valahonnan látnak bennünket, velünk lehetnek most is.

Bár Edit nyomatékkal megkért, hogy ezt ne mondjam, nem tudom nem megtenni: köszönet azoknak, akik oly sokat tettek a mostani találkozó megszervezésében, előkészítésében: Edit, Ági aki most nincs itt, Mariann és Ica. Köszönet a munkájukért: jó és fontos, hogy összejöhettünk!

Azt ígértem, rövid leszek, nem is szaporítom tovább a szót. Befejezésül még annyit: reméljük, a következő és az azt követő még megannyi találkozón is valamennyien itt lehetünk! Köszönöm a figyelmet!

Osztálytalálkozó

(#2628) 2014. augusztus 25., hétfő

Edit valamikor a tavasszal keresett meg, facebook üzenettel, hogy a nyár végén osztálytalálkozót rendezhetnénk, ugyanis negyven éve, hogy végeztünk az Ürömi általános Iskolában. Így kezdődött...

Az időpont végül is nyár vége lett: ez még talán nem annyira munkás és elfoglalt, hogy ezmiatt ne tudjon jönni, aki szeretne és már talán nem annyira nyár, hogy nyaraljon. (Bár így is akadt, aki mert kicsit csúszott a nyaralása dátumja, lemaradt a találkozóról.)

Későn indultam (elcsúsztam a nappal, későn indultam Pöttyösből vissza, bringával jöttem, kifelé tovább tart), majdnem négy volt, mire elindultam. Klári nénivel találkoztam út közben, együtt értünk oda pár perccel négy előtt. Egy féltucatnyian voltak akkor még csak: Pinte Edit (és a férje, akinek köszönet mert ő fotózott így mindenki rajta lehetett a csoportképen), Schieszl Mariann, Huszti Zoli, Ficze Gabi és azt hiszem Galgóczi Bandi is ott volt akkor már, Varga Berti kicsivel jött később és Szilágyi Misi is.

Amikor indultam, biztos ami biztos, vittem ernyőt is (ez nagyon okos döntés volt), ám mivel késésben voltam, a fényképezőgépet persze hogy elfelejtettem! Ezért vissza kellett, hogy menjek, még szerencse, hogy alig tíz perc alatt megfordultam. Akkorra már Glandzorf Kati is és Meskó Gyöngyi tanárnő is ott volt.

Klári néni elsőben és másodikban (talán harmadikban is?) volt osztályfőnökünk, az iskolához szoktatás, valamint az írás olvasás számolás megtanítása az ő feladata volt. Azt hiszem, az egyik, ha nem a legnehezebb feladat, amivel pedagógus iskolában szembesülhet. Gyöngyi néni pedig hatodikban vett át minket. (Ötödikben két osztályfőnökünk is volt, mint kisütöttük – negyven év nagy idő, nem mindenre emlékszik mindenki pontosan ugyanúgy de azt hiszem így volt).

Elég sokáig, majd' negyed hatig cseverészés, beszélgetés volt... Aztán, hogy az egybegyűltek eldöntötték, aki jött az már itt van, más nagyon nem várható. Előbb Klári néni mondott pár szót – végül is ő kezdett velünk –, azután Gyöngyi néni. Ezt követte az én mondókám: Edit kérte, mondjak az osztály nevében pár szót. Ez igen megtisztelő (nem tudom, miért éppen rám esett a választása). Ez is megvolt, nagy kő esett le a szívemről amikor végeztem (és még csak bele sem sültem!)

Hat is elmúlt azt hiszem, amikor átmentünk szembe, a görögkeleti (ortodox) plébániához. Ott készült csoportkép is. A templom nyitva volt – ezt is Edit intézte – és éppen egy vékony, fiatalember tett vett, mint kiderült, ortodox pap civilben. Ekkor csatlakozott a csapathoz, ekkor érkezett Vakán Ica (ővele nemegyszer találkoztam már a buszon jövet, menet) és Lender Rozi, na őt nem biztos, hogy megismertem volna, ha az utcán találkozunk. Kicsit nézelődtünk, azután visszamentünk a könyvtárba.

Ezután, hogy visszaértünk, hogy letelepedtünk – nagyon szépen előkészítették Editék, köszönet érte nekik! – sorra mentünk és mindenki mesélt magáról. Valamennyit. Ki többet, ki kevesebbet, ki bővebben, ki szűkszavúbban.

Tizenegy tájt már csak négyen maradtunk – Berti az utolsó busszal ment el, azt hiszem nem érte el, mert a buszt előbb láttuk elmenni mint Bertit elköszönni, de ő tudja – amikor elkezdtünk szedelőzködni. Ekkor már ömlött odakint az eső, na ezért írtam, hogy az esernyő bizony jó ötlet volt!

Mariann vitte el kocsival Icát és beszuszakolták Zolit is a kocsiba hátulra. Engem is kapacitáltak, d ehát nekem pár perc csak az Ady utcán végig, nem akartam kocsival menni.

Jó volt, örülök, hogy volt, örülök, hogy ott lehettem. Negyven én elég nagy idő: mindenki megváltozott és senki sem változott szemernyit sem: nem mindenkire ismertem volna rá, ha az utcán szembe jön, ám a viselkedése, nos az senkinek nem változott semmit! Aki halkszavú és tartózkodó volt diáknak az most is az, aki szeretett mesélni, középpont lenni – minden rosszallás nélkül, hiszen egészen egyszerűen van aki ilyen természet – az most is pontosan olyan, aki mókás alkat volt gyereknek az most is az!

Jó volt – köszönet érte a szervezőknek és reméljük, lesz még sok ilyen.

Negyvenegy

(#2627) 2014. augusztus 24., vasárnap

Mármint kilométer... Egy nap... Biciklivel... Eddig ez a legtöbb amit tekertem, és mit mondjak, most, másnap reggel bizony érzem is, hogy nem volt kevés.

Tegnap, huszonharmadikán volt Ürömön az általános iskolai osztálytalálkozó. Jó ideje itt vagyok Ürömön, de amikor kijöttem, nem gondoltam végig, hogy erre az alkalomra kell több is mint papucs, kitaposott edzőcipő, kopott farmernadrág, vagy nyári rövid gatya... Azaz haza kellett mennem valami szalonképesebb, valami ünnepélyesebb cuccárt.

Szombatra esőt ígértek. Nem jó előjel, mondjuk akkor megyek, mehetek busszal metróval. Nem fárasztó, gyors is... Reggel aztán mégsem tűnt esőre állónak az idő, és kigondoltam, megyek is, ha pedig lehet, majd jövök is biciklivel. Reggel a közeli kis boltban rövidebb maradtam valamennyivel, ezmiatt le kellett menni a CBA-hoz az automatához, és még reggel ki akartam menni a temetőbe is, virágot vinni a sírokra.

Biciklivel. Pedig odafelé nagyon meredek, ott én csak tolni tudom, viszont a másik irányban megy az, gyorsan megy. Sajnos semmi sem olyan egyszerű, mit amilyennek az ember kigondolja. A bringa azzal köszöntött, hogy a hátsó elég puha volt. Nem eresztett le teljesen, de nagyon is ráfért a pumpálás. Ráfért volna, ám nincs mivel! A pumpa, egy jó nehéz (igazi oroszt – valóban, az apósomtól megörökölt 1200-es zsiguli felszereléséhez tartozott!) pumpa Pöttyösben maradt. It meg ekkor szombaton regel maradt az, hogy lapos vagy nem, ezzel kell elmennem a temetőbe, a CBA-ba majd vissza ide Ady-ba. Utóbbit azért, mert ha visszamegyek, gondoltam ami már nem kell cucc, azt vissza is viszem.

Az első kőr majdnem nyolcig meg is lett, bár a Kálváriánál felfelé most nem ment a tekerés (volt már hogy igen), inkább toltam. A kisboltban rendeztem amit kellett (egyig van nyitva, tudtam hogy nem érek vissza addig). Ady-ban bepakoltam a hátizsákba. A bringa alaposabb szemrevételezése viszont nem hozott jó eredményt: mint kiderült, kissé laza volt a lánc de a legrosszabb, hogy az apró kis kar, ami a féket támasztja ki, kilazult: a csavarról leesett és elveszett az anya. Bár a csavar nem jár könnyen, de ha az kirázódik, elfelejthetem a hátsó féket, Ami magában is baj. Az első fék ugyanis nem valami erőteljes (bár új a fékpofa), a hátsó féket nem lehet nélkülözni.

Szóval indulás előtt és helyett: szerelés! A sufni előtt fejre állítottam a bringát, kilazítottam a tengelyt a hátsó keréken (a támasz kart nem kellett, hiszen az anya hiányában lelazult) A láncfeszítőkkel beállítottam a feszességet (azt hiszem kicsit túl erősre is, ezen majd ma lazítanom kell), és visszaszorítottam a csavarokat. Kerestem egy megfelelő, kis anyát a féket rögzítő kis karra, azt is feltettem, megszorítottam. OK, a bringa, leszámítva a hátsó abroncs elégtelen nyomásást, bevetésre kész volt.

Ekkor már erősen beborult, nyugat felől kimondottan fekete felhők gyülekeztek. Ez volt az első pont, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy vajon jó ötlet-e ma biciklivel bemenni (még ha kifelé, ha elered istenigazából, akkor persze nem ezzel jövök). Végül is igen! Hátizsák fel (ami nem vízálló azokat persze nylon tasakba bebugyoláltam a hátizsákon belül is), és hajrá!

Amikor kigurultam a Dózsa útra, már szemerkélt, amikor leértem a CBA-hoz már esett. Rendesen... Mivel már úton voltam, visszafordulni pont annyira elázás lett volna, ráadásul még a kereket sem fújtam fel, hát mentem tovább, le az elágazásig, a Bácsi útig. Itt nem balra, hanem most jobbra fordulva, nagyon közel, alig ötven méterre talán egy ÖMV kút van. Kicsi kút, volt esélye, hogy a semmiért áztam meg, volt esély arra hogy úgy járok amint a bicikli összerakásakor két hete, amikor is elvittem az éppen készre szerelt első kereket, aztán – nem is működött a kompresszoruk. Amilyen kicsi ez az ÖMV kút, sehol sem találtam kompresszort, majd eszembe jutott hogy van kút ahol kézi kütyü, egy tartállyal mozgatható ellátott izé az, amivel a keréknyomást ellenőrizni és korrigálni lehet. Ezt sem elsőre találtam meg, de meglett. A hátsóban az óra szerint alig volt nyomás, igaz: nagyon kicsik ezek az abroncsok, ami a térfogatot illeti: egy mozdulat, és majd' két atmoszféra lett a nyomás, jó kemény lett a gumi. A szokásos (még apámtól tanultam! :)) módon ellenőriztem, nem ereszt-e de nem.

Egy kocsi állt a kútnál, egy férfi és egy nő, a férfi tankolt majd bement fizetni. A nő nem szállt ki, csak engem nézett, gondolom elgondolta, hogy bolond ez a pasi, esőben bringázik... Elindultam a Bécsi úton visszafelé. Már nem zuhogott, de szemerkélt. Ez volt a második pont, amikor elgondoltam: előre, hazafelé vagy balra, vissza, hazafelé... Az előbbi mellett szólt, hogy egészen egyszerűen ezt terveztem ki, hogy ezzel jó esetben annyi napi kerekezés jár ami még nem, csúcskísérlet... A második mellett az, hogy szemerkél, habár már vizes lettem, ha mérséklődik akár ki is száradhatok, az hogy visszamegyek és buszhoz lejövök, pedig biztosan időveszteség...

Az első lett: hajts, irány előre. Na annyira azért nem lelkesen és lendületesen, a VÁM-nál ugyanis erősen emelkedik, na itten erőlködni kellett feljutni. De ezt leszámítva a befelé menet lejtmenet, szó szerint. Végig a Bécsi úton, mérsékelten kell tekerni mert hol erősebben, hol gyengébben lejt... Az eső már elállt, a menetszél meg az, hogy nagyon hideg nem volt, egykettőre kiszárított. Átmentem a vasúti átjárón (azt a vasútszakaszt hihetetlen tesze-tuszasággal csinálják, nem is tudom mennyi ideje, de legalább egy éve nincs ott sín; most az átjáró mér készen van, egészen jól megcsinálták, de vonat itt még sokáig nem fog járni), el a régi orosz laktanya előtt (most mindenféle intézmények, a tiszti lakótelem meg a gépszín helyén meg „lakópark”-nak nevezett lakótelep), el az Óbudai temető mellett. Itt már kétsávos, és a forgalom is akkora hogy megéri a járdán menni. Annak is van hátulütője, a hatalmas döccenők az útkereszteződésnék és a gyalogosok akik vagy nem vesznek észre, vagy nem akarnak észrevenni (bár ezen a szakaszon nem volt olyanok, mint később, a Duna parton). Itt korábban útépítés miatt egy sáv volt csak, de mostanra megcsinálták. Itt a volt Radelkis (azt hiszem egy darabig Nokia is volt, most semmi, gazdátlan, eladásra hirdetik), egy a domb tetején épített beton épület mellett el, és ez már a Vörösvári út, Bácsi út sarka. Itt elmentem a régi busz végállomés mellett (már a hetvenes évek közepén sem ez volt), majd a Bécsi úton tovább. Itt az úttesten mentem, mert szombaton ilyen tájt azért nem olyan nagy a forgalom – az azonban mindig ijesztő, amilyen sebességgel és vannak akik: amilyen közel elhúznak az ember mellett, és mentül nagyobb a járgány amivel ezt teszik (busz, teherautó különösen ott van). El a Margit kórház mellett, aztán egy bal irányú fordulattal a Lajos utca és a Kolossy tér következik. Ez talán az út „legsűrűbb” része: itt a járda nem alkalmas biciklizésre, az úttestnem széles, éppen elegendő a meglevő két sáv részére és még ilyentájt, még szombaton kora délelőtt is elég nagy a forgalom. Mindegy, ez van: ezen is át lehet, át kell jutni.

A Duna mellé kiérve egy, szombaton piacként funkcionáló parkoló mellett megyek el, aztán valami kórház, és már a Margit híd magasságában vagyok. Itt megy le a föld alá a HÉV pálya, északabbra a HÉV sínek és a Duna között megy a kerékpárút és vezet el vagy Csillaghegyig, na ott szívtam meg legutóbb amikor kijöttem, hogy maradtam a kerékpárúton pedig az nekem nem jó. Visszafelé innen kezdve nem kell az úttesten kerekezni, lehet a bicikli úton. Persze, az sem mindenütt fenékig tejfel: a gyalogosok, a turisták persze hogy ott kolbászolnak, ami még rosszabb hogy több szakaszon a felfestés szerint a járta egyszerre kerékpárút és járda, a gyalogosoknak: szóval itt nem a kocsik kerülgetnek engem hanem én a gyalogosokat.

A Margit hídnál egy kis alagúton vezet keresztül a kerépár út (a híd alatt), aztán szép nagy fák alatt végig a Duna parton. A Batthiány térnél (is) van egy elég nagy bérbicikli „kikötő”: BUBI a fantázianeve, szerintem ennél hülyébb nevet akkor sem találhattak volna neki, ha az elmegyógyintézetben hirdetnek pályázatot a névadásra az ápoltak közreműködésével. OK, értem: Budapest Bicikli akármi, innen ez a hülye név, de nekem elég irritáló.

A Lánchídnál megint alagút, ott kicsit kanyarogni is kell a kerékpárúttal. Az Erzsébet hídnál le volt az út zárva: valami Iron Man verseny miatt az alsó rakprton nem is volt forgalom, a kerekezőket leszámítva, na őket, ezeket elnézve úgy éreztem magam,m ahogyan a Verdákban Matuka érezhette a a főszereplő Piros Villámot látva: ezek a bringák és az enyém...

Ezután már a Gellért hegy tövében fut a kerékpár út. Mivel Üröm a Budai, Pöttyös meg a Pesti oldalon van, ekkorra lassan elodázhatatlan lett a kérdés, ugyan melyik hídon is menjek át. Itt kézenfekvő megoldásnak tűnt a Szabadság híd, még lejjebb lehetett volna a Petőfi hídon, ám onnan a Sorokséri út egyik irányban vagy a körút és az Üllői út (a körút miatt) nem tűnt túl nyugis megoldásnak – hát balra be, és átmentem a Szabadság hídon. Itt is a gyalogosokkal kell a gyalogjárdában osztozni, ami nem is olyan egyszerű, ráadásul a közepéig emelkedik is rendesen. Viszont a Dimitrov (most: Vámház) téren már van az úttestből elkülönített kerékpár út és ezt többé-kevésbé tiszteletben is tartják a kocsik. Aztán a Kálvin tér, aztán jobbra az Üllői út, na ez nem probléma mentes a forgalom miatt de nem is vészes. Az Üllői elején az úttesten tekertem, aztán a járdán, utóbbi nem is rossz mert gyalogos itt nem olyan sok van, és a keresztutcák nem mindegyike nyelvelharapósan döccenős. Az Üllőin a Nagykörúti kereszteződés bonyás, vagy az aluljárót választja az ember és az veszélymentes de akkor a bringát cipelni kell (az Ukrajna bizony nemsúlyra optimalizált), vagy szintben megy az ember át a kereszteződésen, ez viszont a forgalom miatt nem veszélytelen. Az utóbbit választottam, nem volt kedvem cipekedni.

Innen – az Observer régi helye, a volt Kilián laktanya magasságában egy kocsikijárón felhajtva a járdára - egészen a Nagyvárad térig. Ott megint kissé nemegyszerű az áthajtás a kereszteződésen, de utána már nagyon is ismerős a pálya, előbb valami kórház kertje mellett végig, aztán a stadion mellett: most már átadták, most már nem kell az építkezés miatt vagy a másik oldalon menni vagy itt, de itt építési mindenféléket kerülgetni... A Népligetnél van lehetőség szintben gyalogjárón átmenni de ahhoz a másik, a volt Pénzverde oldalán kellett volna jönni, nem ezt tettem ezért az aluljárón kellett a bringát átcipelni. Ezután végig a katonai főiskola helye, egy üres gazos hatalmas telek menén. Tavasz végén, nyár elején itt eperfákon érit a termés, potyog el és van tele sötétvörös meg fehér termésekkel a járda. Gyalogos itt nagyon kevés van, bringás is alig., Aztán a vasúti híd alatt jön át az ember, aztán már a benzinkút az ecseri útnál. És most itt van akadály, a villamospálya építése miatt nagy most itt a felfordulás, le is kellett szállni, tolni kellett a bringát hogy átjussak a József Attila lakótelepre. A továbbiakat már a lakótelepen tettem meg, itt nincs gyalogos forgalom számottevő és gépkocsi is kevés. Így értem haza...

A visszaút gyakorlatilag ugyanez a nyomvonal volt, de sokkal tovább tartott, azt hogy pontosan miért nem tudom, lehet az első húsz, huszonegy kilométer fárasztott ki, az is lehet, eléggé valószínű, hogy a kifelé út vége felé, a Bécsi út majd Ürömön a bevezető út emelkedése lassít sokat a tempón. Az tény, hogy amíg befelé 90 perc volt az út, csak kicsivel több, visszafelé a két órát is elérte. Mindegy: megjártam, és alig áztam el...