Dorozs blogja 2.0

Személyes, napló...

Kulcsszavak
Feedek
Megosztás

1984

(#2700) 2014. november 11., kedd

Tegnap este, kaja közben megkaparintva a távost, addig kapcsolgattam amíg egy nekem eddig nem ismerős csatornán az 1984-et láttam menni. Aztán végig is néztem... Orsi a telóján csetelt – állítása szerint egyszerre vagy öt emberrel – azaz nem nagyon figyelt oda az elején, de aztán igen, kérdezett... A könyvet nem olvasta el... Én többször is, de – erre amikor válaszolni akartam neki, kellett rájöjjek, hogy nem, pontosabban nem megfelelően tudtam csak válaszolni. Vagy esetlen és ügyetlen vagyok amikor ilyesmiről kell/lehet mesélni, vagy – remélem inkább ez –, egészen egyszerűen ezt a könyvet nem lehet egy-egy mondatban elmesélni. A történést persze igen, de a lényeget, azt ami az alatt van és főleg mindazt a rémisztően reális párhuzamot ami a valósággal van, szerencsére hic et nut csupán: lehet, azt nem.

Szóval majdnem az elejétől sikerült megnézni a filmet is, ezt még soha sem láttam. Nem ugyanolyan jó, mint a könyv (már ha a „jó” nem kissé fura jelző egy ennyire brutálisan komor témához), sok minden ami a szövegben le van írva, ami szerintem a regény ijesztő, rideg nyomasztó "realitásához" nagyon is hozzátartozik, na az hiányzik a filmből és szerintem a látvány ezt nem pótolja. Azt hiszem viszont, hogy soha sem lehet ugyanaz egy könyv és egy film. A film végéről hiányzik a brutális befejezés, ez is a film fogyatékossága, mindegy -- a film már csak ilyen...

Orsinak felkeltette az érdeklődését: elkérte az e-book readert (a táskámban van, hordom magammal, de nem olvasom mostanában, mivel biciklivel járok azon nem lehet, idehaza semmire sincs már erőm a sulisban meg melós van), a memóriakártyájára a MEK-ről leszedett Word-ös változatot áttettem PDF-be és felmásoltam.

Nem tudom, elolvassa-e... Szerintem minden fiatalnak el kellene. Nem vagyok történész, még csak bölcsész sem: lehet, nem pontos és nem helyénvaló, de azt hiszem, hogy a 20. század sok mindent adott a történelemnek. Ez, az ilyen, totalitáriusnak nevezett rendszerek az egyik legmarkánsabb, legijesztőbb dolog amit adott, olyan dolog ez, amit akár hogyan is, de el kellene kerülni. Pedig a történelem, ha nem is ismétli önmagát, hasonló dolgok sajnos sokszor újra és újra felbukkannak. Az 1984 zavarba ejtően aktuális...

Tolsztoi

(#2651) 2014. szeptember 12., péntek

xxxx

A Google középképe pár napja...

Pár napja ez volt a Google középképe...

Középiskolában tanultunk róla valamit, de nem fogott meg – ahogyan általában az irodalomban tanultak sem. Nem volt vele semmi bajom, jó stréberként megtanultam mindent, de ennyi, nem több... Aztán talán érettségi előtt (inkább utána, már egyetemen) nekiveselkedtem a „Háború és béke” c. regényét elolvasni. (Tolszti bizonnyal számtalan kiválló művet alkotott, restellem én semmi mást nem ismerek tőle csak ezt, csak erről tudok írni. Lehet, érdemes lenne elolvasni az „Anna Kareniná”-t, vagy a „Feltámadás”-t, lehet egyszer sor is kerül erre, de most azokról nem tudok írni csak a számomra egyik, ha nem a legkedvencebb regényemről, erről: a „Háború és béké”-ről)

Monumentális munka, de ez nem ijesztett el amikor elsőre belevágtam, időm volt is, van is (mostanában azért annyira nem), türelmem és kitartásom pedig volt, szerencsére. Ehhez nem is kellett olyan sok türelem és kitartás – olvastatja magát. Szélesen hömpölygő – közhelyszerű, biztosan sokszor leírták – színes, de nem is ez ragadott meg hanem hogy egészen szimpla egyszerű hétköznapi érzéseket és helyzeteket mennyire lényegien tud leírni. Fura ezt mondani egy ekkora regényre, de: terjengősség nélkül teszi ezt. A regény hosszú, pedig nem ölel át olyan nagyon hosszú időt (talán hét évet? az epilógussal talán ha másfél, két évtizedet) nagyon sok szálú és a „magas” politikától az egészen hétköznapi történésekig mindent felvonultat. Olyan mint egy tarka szőttes, ahol öröm szemlélni a fonatokat színeket szálakat, és az egészet egyben is. Habár meg kell mondjam, az egésznek egyben nem tudom, mi a képe... Lehet, nincs is?

Vannak benne olyan megállapítások, ráadásul visszatérően ismételgetett megállapítások, amikkel lehet egyet nem érteni. Ilyen Napóleon és általában a francia nemesek mélységes lenézése és ilyen Sándor cár nagyra tartása – ezzel semmi baj, ez a szerző véleménye, nem feltétlenül ez a valóság. Viszont szinte minden szereplőt ezen kívül reálisan, esendően, életszerűen: egy szóval színesen formál meg... És persze vannak megállapításai amikre csak rácsodálkozni tud az ember.

Kiragadva csak egy: mennyire felesleges, sekélyes és álszent amikor az ember a világ „nagy” dolgain mereng és mennyivel többet tesz pont ezekért, ha egészen egyszerűen csak a saját dolgával foglalkozik, egyszerűen és őszintén csak a saját dolgaival. A kedvenc szentenciámat Tolsztoi Kutuzovval mondatja ki, azzal a Kutuzovval akit egészen esendőnek fest le, akiben szemernyi hősiességet nem talál és nem is tulajdonít neki de aki szerinte pontosan ezért tette a lehető legtöbbet. Szóval ezzel a Kutuzovval mondatja ki: „Tout vient à point à qui sait attendre.” azaz „Minden idejében érkezik annak, aki tud várni” Vagy: az öreg Bolkonszkij herceggel, a mogorva, rigolyás, a szertett lánya életét mélységesen megkeserítő öreg Bolkonszkij herceggel (benne lehetséges, hogy saját magát mintázta meg?) mondatja ki: „Két rossz dolog van az életben: a betegség és a lelkiismeret-furdalás” Ha azt mondom, pompás munka, semmit sem mondtam. A Viasat History-n volt egy ha jól emlékszem négy részes sorozat Tolsztoi-ról: ebben említette valaki, hogy a „Háború és béke” minden regények ősapja.

Nem tudom, igaz-e, nem tudom egyáltalán van-e értelme ilyen kijelentésnek, hogy egyáltalán létezik-e a nagyregény – sokak szerint igen – de azt tudom, hogy ezt a művet azóta vagy tucatszor (!) olvastam végig, és minden bizonnyal legutoljára: nem leguólszor...