(#2711) 2014. november 27., csütörtök

A facebook sok mindenre jó, főleg elcseszni az időt haszontalan olvasgatással. Haszontalan általában, mert az ottani anyag nagy része megosztás, azaz olyan dolgok bukkannak fel amik a neten másutt már megvannak, új tartalom kevés van. Ritka az eredeti anyag, kép vagy szöveg pedig azt hiszem, ezek a legértékesebbek... Mindegy: a facebook olyan, lehet minősíteni, ettől még ilyen marad.

A sok haszontalan dolog mellett persze van érdekes is. Nem tudom, miként találtam rá, egy olyan csoport írásai tetszenek, aminek ez a neve: „Surranótárs ,valaha voltam sorkatona klub”. Az írások zöme persze itt sem nyűgöz le, viszont van ami igen, egészen érdekesen, szemléletesen írnak egyesek...

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy érdemes lenne leírni – talán közzé tenni is, ezt még nem tudom, ezt még kigondolom – olyan dolgokat amiket ott és akkor tapasztaltam...

Egyetemi felvételi, sikeres felvételi után kaptam meg a behívó parancsot, 1978. augusztus legvégén kellett vonulni. Egy hónap alapkiképzés volt, utána mezőgazdasági munka. Kalocsán voltam mindvégig, 1978 szeptembere és 1979. augusztus legeleje között, csak ezen a kettő hónapon másutt. 1978 októberét és novemberét a Fülöpszálláshoz tartozó Balázspusztán töltöttem. (Most megnéztem a Google térképen: hát ez az amire emlékszem: valami a nagy semmi közepén, a térkép szerint sincs ott semmi. Akkor egy állami gazdaság volt, azért kerültünk oda.) Különösen sok okom az egész tizenegy hónapra panaszkodni nincs miért, azonban ez a két hónap egészen nagyon remek volt! Az ottani állami gazdaság alkalmazott minket. Már nem emlékszem mennyien voltunk, de talán egy egész század. Egy vagy két csepel, a sofőreikkel, akik háromszornyolcasok voltak, akkoriban még 24 hónap volt a katonaság, csak nekünk, egyetemre felvett gyerekeknek volt egyben elsőre 11 hónap (egy egyetem utáni hát hónap ígéretével) A századparancsnok egy egészen fiatal hadnagy volt, szerintem akkor végezhette a tiszti főiskolát. Nem magas pali volt, szeretett a mondat végi szavakat, akármi is volt a jelentőségük lassabban és nagyon ropogtatva a magánhangzókat ejteni, főleg amikor lebaszás volt soron. Egészében jó fickó volt, nem mondhatok rá sem rosszat. Ha jól emlékszem ketten voltak, egy másik egy vékonyabb magasabb hadnaggyal, a kétszemélyes (gondolom parancsnoki) körletet ők lakták, ez az épület közepén, az előtérből nyílt, mindjárt az ügyeletesi asztalnál. A két hónap tehát maga volt a menyország... Szeptemberben előtt almát szedtünk. Később, egyetemista koromban is voltak almatáborok, sokban hasonlítottak ehhez. A szállás Balázspusztán földszintes épületekben volt, a körlet sokban hasonlított a laktanyaihoz: a szoba hatalmas, egy fél századnak elég vasággyal és rendkívül kis hellyel, szekrényfélére nem emlékszem viszont amíg itt voltunk, nem volt semmi stokizás. Egyébként is lazább (értelmesebb?) volt sokkal – persze rendet azt kellett tartani, volt körletszemle reggel, takarodó este, de a lényeg nem az alakiság és az elvlágólasság volt hanem hogy menjenek a dolgok. Az épületnek egy előtere, ott egy asztal, ez volt az alegységügyeletes és helyettese felállítási helye, ők ketten a beosztás napján nem mentek ki dolgozni a többiekkel. Az ebédlő egy másik épületben, a konyhán ketten dolgoztak, egy idősebb és egy fiatalabb nő. A kaja nem emlékszem milyen volt, az tény, hogy annyit mint abban a két hónapban, soha sem híztam – vagy jó volt a főztjük vagy egy 19 évesen egészséges fiatalember aki félnapokat van szabad levegőn és fizikai munkát végez, megeszik mindent! (Ez annyira persze nem igaz, akadt a században sok városi fiú, aki vagy mert úgy gondolta vagy mert úgy találta helyénvalónak, erősen fitymálta a kaját amit adtak.) A nap az ébresztővel tisztálkodással kezdődött, aztán öltözés gyakorlóba és reggeli. Igen, a tapasztaltaknak itt hiányérzetük van, a reggeli tornával senki sem szívatott minket – asszem egyszer, a hadnagy berágott mert valamit ganáékodtunk, más- és harmadnap volt reggeli torna, de aztán elkopott mint a legénységi vaságy festéke... Aztán reggeli, majd egy cigivel a várakozás a csepelre. „Platóra!”, aztán kis zötykölődés a homokdűnék között, a semmi közepére, a végeláthatatlan almáskertek egyikébe vitt ki minket a kocsi. Az egész nap melóval telt el, bár nagyon horrorisztukus emlékem nincs erről. Vödrökbe kellett az almát szedni, nagy konténerekbe buggyantani. Vagy önteni... Vagy még inkább tenni, ha az alma szép volt habár az állami gazdaságnak sem volt túl sok illúziója a katonamunkáról, a legsilányabb, gondolom léalmának való almát szedették csak velünk... Az október még nem hideg hónap, nem is mindig vittük a mikádót de délre a gyakorló felső is lekerült. Aztán dél, egy tájt hozták az ebédet, nem a csajkában kajáltunk hanem műanyagtányérokat hoztak (szegények mit mosogathattak). A kanálgép természetesen kellett, bár a kaja utáni elmosása erősen hanyagolható volt, pontosabban a homok megtette víz helyett. Homok ugyanis mindenütt volt, sok, nagyon sok... Teli hassal még kevesebb munkakedve volt az embernek, de csak eltelt a délután, csak eljött az idő amikor kiértek a csepelek, ismét „Gépkocsira!” Az este attól függően telt, hogy az embernek volt-e könyve vagy nem. Ha nem, akkor a TTV nézés maradt – az ebédlőben, a szomszéd épületben volt a TV – vagy a levélírás vagy a fene tudja mi. Három haverommal a harmadik vagy negyedik héten kitaláltuk, hogy eljárunk futni – akkora a sok kaja miatt már érezhető volt a súlygyarapodás – és ezt majdnem egy hétig meg is tartottuk: a telep, tanya vagy mi ahol voltunk, egy hosszú bekötőút végén volt, addig elfutottunk és vissza, nem valami izgalmas elfoglaltság de legalább mozgás. Ha volt könyve az embernek akkor Kecskemét: már nem emlékszem, a csepel vitt-e be vagy csak a vasútállomásig – valószínű, hogy csak odáig – vissza vonatozás és jó darabon gyaloglás. Meg sem kottyant akkoriban. Klassz két hónap volt... Ahogy telt a szeptember, elfogyott az alma, jött a szőlő, jöttek a hűvös párás reggelek, a vizes szőlőtőkék. A vacogós reggeleket előbb még meleg délelőttök váltották fel, azonban ahogy az októberből november lett, elfogyott a jódő is, a szőlő is. A munka nem: ekkor kerítést építettünk. Baszott nagy gerendákat, voltak azok két és fél méteresek is, kellett egyik végükön megpörkölni, gödröket ásni neki és letenni. Ezt végezték páran. A többiek, mi a vezetőhuzalokat feszítettük ki, mások aztán a drótkerítésnek való hálót erősítették fel vékonyabb drótokkal végül ketten-négyen a tetejére szögesdrótot feszítettek és szögeztek. Volt más munka is, de abban csak egyszer, pár napig vehettem részt – pedig az is jó móka volt. Rideg tartású marhákat kellett a tél előtt beterelni, a nyáron születetteket crotalia-val ellátni. Ehhez a marha fülét kilyukasztani és azt a műanyag lapot beletenni kellett, nem csoda, ha a marha ezt különösebben nem szerette, ahogy a karámot sem. A legfontosabb egy erős bot volt amivel a katona ebben a helyzetben a hazáját védhette, és a tipp hogy az orrára ötve a leginkább rá lehet az okosságra venni még a bikaborjút is. Mondom, ezt a munkát csak rövid ideig, pár napig csináltam mert valaki aki ide volt beosztva szabit kapott. Aztán voltak színes programok, hétvégén kimaradás Kecskemétre, vagy még szeptemberben kapcsolatépítés: egy nem messzi hasonló „munkatáborban” az egri, akkor Ho-Shi-Minh-nek (nem biztos, hogy jó a helyesírás) nevezett tanárképző főiskola csepeli kihelyezett tagozata volt olyasmi melón mint mi. A legjobb a dologban az volt, hogy akkor is mint ma, a pedagóguspálya erősen nőies, azaz a tanárképző 80%-a lány volt... Szóval jó két hónap volt – messze nem katonás, de ha nem vagyok ott és akkor és úgy sorkatona, soha sem lettem volna ilyenen sem...